Biernacki Karol - Fodor István (szerk.): Impériumváltás a Vajdaságban 1944. Promena imperije u Vojvodini 1944 godine - Dél-Alföldi évszázadok 28. (Szeged - Zenta, 2010)
A. SAJTI ENIKŐ: A MAGYAROK ELLENI PARTIZÁN MEGTOLÁS A DÉLVIDÉKEN: A TÖRTÉNETÍRÁS EREDMÉNYEI ÉS KÉRDŐJELEI
sak, pontatlanok, különösen az államapparátus, a közigazgatás kiépítésének kezdeti szakaszában, éppen abban az időszakban, amikor a legtöbb ítélet nélküli, illetve bírói ítélettel végrehajtott kivégzést végrehajtották. Véleményünk szerint ezzel együtt is, az ÓZNA iratok megismerése, beleértve a belügyi szervek által készített korabeli nyilvántartásokat, statisztikákat, nélkülözhetetlen források a magyarok elleni megtorlások valós dimenzióinak megismeréséhez. A kivégzett magyarokról az Aleksandar Kásás által e nyilvántartások alapján közölt számokat a vajdasági magyar közvélemény és sajtó kemény kritikával fogadta. Kásás ugyanis a vajdasági magyar irodalom által addig feltételezett mintegy 20 ezer kivégzettnél (a magyar közvéleményben már-már megkérdőjelezhetetlenül rögzült 40 ezer áldozatról nem is szólva) elterjedt lényegesen kevesebb ártatlanul kivégzett áldozatról ír — létszámukat az általa ismert ÓZNA források alapján 5 ezerre teszi. Pontosabban azt állítja, hogy kutatásai során eddig jutott, az általa átnézett iratok ennyi áldozatról szólnak, ezt a számot azonban ő sem tartja véglegesnek. Eközben a Matuska Márton és Mészáros Sándor által elkezdett kutatásokban egyre több délvidéki magyar helytörténész is bekapcsolódott, akik arra törekedtek, hogy a változatlanul zárt levéltárak forrásait pótolva, a még élő szemtanúk, a magán kézben lévő iratok és a kollektív emlékezet segítéségével minél pontosabban összeállítsák egy- egy helység ártatlanul kivégzett magyarjainak névsorát. Tudomásom szerint eddig 33, elsősorban bácskai helység áldozatainak többé-kevésbé pontos névsora készült el, ennek alapján 3426 „likvidált” személyről szereztek bizonyosságot.23 E jelentős eredmények mellett a kutatásoknak ebben a szakaszában már jól látszik, hogy szükséges volna a lelkes amatőrök által végzett munkát módszertanilag és koncepcionálisan is összehangolni. Miről beszélünk földrajzilag? Csak a Magyarországhoz visszacsatolt délvidéki területek magyar áldozatairól van szó, avagy a jugoszláviai magyarok egészén belül szeretnénk megtudni az áldozatok számát? Mennyire egységes szempontokat alkalmaznak az adatgyűjtés során? Sikerült-e egyeztetni az adatokat az áldozatok lakóhelye, illetve a kivégzés helye szerint, hogy egyéb módszertani problémákról ne is szóljunk. Jelentős előrelépésként értékelhetjük, hogy Csorba Béla temerini néprajzkutató, költő ez év januárjában megkezdhette a kutatók elől eddig elzárt járeki (Tiszaistvánfal- va) tábor halotti anyakönyvének tanulmányozását és megjelent az ezzel kapcsolatos első publikációja is. Kutatásai lehetővé teszik, hogy Mészáros Sándor korábban megkezdett munkája befejezést nyerjen és pontosabban lehessen meghatározni a járeki táborban elhunyt magyarok számát. Csorba adatai szerint 1944 decembere és 1945. február 28-a között (tehát a tábor fennállásának első három hónapjában) Járekon 234 deportált halt meg, közülük a szerző nevük és a szülők neve alapján 44 magyar áldozatot nevez meg, ami azt jelenti, hogy az adott időszakban a táborban elpusztultak 19,05%-a lehetett magyar, a többiek németek voltak.24 23 Matuska Márton: Számvetés, www.hunsor.se/hhrw Az internetes publikáció nem tartalmaz oldalszámot. 24 Csorba Béla: Adalékok a járeki haláltábor első negyedévének történetéhez (1944. december-1945. február) Aracs, IX. évf. l.sz. 2009. március 15. 37-47. 16
