Antal Tamás: Hódmezővásárhely törvényhatósága 1919–1944. Fejezetek a magyar városigazgatás történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 27. (Szeged, 2010)

BEVEZETÉS

egész korszak jellemzésére. Valójában egyik nézet sem fogadható el fenntartások nélkül.

Igaz ugyan, hogy a vizsgált korszak kontinuitást vállalt az 1918 előtti monarchikus jogintézmények többségével, azonban az 1920-ban kidolgozott, részben mégis új közjogi helyzet, valamint az egyébként instabil kelet-közép-európai társadalmi és politika környezet, továbbá — és nem utolsó sorban — az országot ért súlyos területi veszteségek szükségképpen és olykor jelentősen torzították a dualizmuskori megoldásokat. Az 1929-től kibontakozó világgazdasági válság pedig Magyarország tekintetében azért is eredményezett mély össztársadalmi krízist, mert a gr. Bethlen István nevével fémjelzett belső stabilizáció jótékony, a társadalom alrendszereiben viszonylagos konjunktúrát eredményezhető hatásait gyakorlatilag azonnal megfékezte. így az 1920-as években kimunkált vagy éppen előkészített jogi modernizáció legfeljebb csak torzóban volt végrehajtható, és ráadásként az Európa-szerte megélénkülő, minden irányú szélsőségek elleni fellépés hazánkban a centralizáció oldódása helyett annak fokozását is magával vonta. A mindenkori kormányzat nem szándékozott ebben a történelmi helyzetben „túlzott” autonómiát engedni sem a területi, sem a személyi alapon szerveződő korporációknak, ezért a közigazgatás irányításában a felsőbb, állami szervek gyámkodása — az igazgatási tutela — nem szűnt meg, hanem inkább erősödött.

E periódus a közigazgatás története szempontjából utólag két, jól érzékelhető részre osztható: az 1929. évi, a közigazgatás rendezéséről szóló (harmadik törvény- hatósági) törvény a korábbi törvényhatósági rendszer és a modern közigazgatás-tudomány által szorgalmazott intézmények szintéziseként látszólag jelentős változásokat hozott a helyi szintű közigazgatási életbe. Tulajdonképpen e jogszabály az intézményi alapokat nem változtatta meg, csupán részben finomított, részben szigorított a dualizmus örökségén. Azáltal pedig, hogy az említett, 1929. évi XXX. törvénycikk nem helyezte hatályon kívül az egész 1886. évi XXI. tc.-t, vagyis a második törvényhatósági törvényt, hanem annak jelentős részét hatályában fenntartotta, valamint azáltal, hogy már ez az 1886. évi törvényhatósági törvény sem érintette az 1870. évi XLII. te., az első törvényhatósági kódex minden rendelkezését, egy sajátos, több generációs jogi tovább- és együttélési láncolat jött létre a helyi — vármegyei, városi (és községi) — közigazgatás világában. Ez nem csak intézményi kontinuitás volt, hanem egy mind bonyolultabbá váló struktúra, különösen, ha azt is hozzátesszük, hogy a törvények mellett a felhatalmazáson alapuló miniszteri szintű jogi szabályozás — és annak viszonylagos „szertelensége” — az amúgy sem könnyen átlátható normarendszert még bonyolultabbá formálta. A korban a miniszteri rendeletekkel való jogalkotás annak rugalmassága miatt volt igen gyakori, főként, hogy kimondva-kimondatlanul is benne rejlett a közgondolkodásban az állandó közjogi ideiglenesség tudata — mind az államfőt és a képviseleti rendszert érintő jogi kérdések, mind az állam területének sürgetett revíziója tekintetében.

A jelen munka szerzője arra törekszik kísérletet tenni, hogy Hódmezővásárhely törvényhatósági jogú város 1919 és 1944 közötti közigazgatásán keresztül vizsgálja meg az említett, sajátos időszak igazgatási jogintézményeit, valamint azok egymásra torlódását és fejlődését. E mű így nem csupán helytörténeti irányultságú, hanem országos relevanciával is rendelkezik, midőn más, jövőbeli vagy párhuzamos, hasonló

6