Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

Szatmárnémeti, Zombor, Újvidék, Szabadka, Temesvár és Arad. A kistáji központ funkciójú alföldi mezővárosok száma ugyanakkor (1846) 206 volt. A Tiszántúl középső részén aránytalanul kevés nagy lélekszámú település kapott mezővárosi státust. A vásártartási joggal és fejlettebb igazgatással rendelkező mezővárosok inkább csak potenciálisan gyengítették a vármegyék hatáskörét. Az 1848-ban hazánkban először megtartott népképviseleti választáson, amikor vagyoni cenzus alapján bár, de a nem nemesek módosabb rétegei is szavazati jogot kaptak, továbbá az 1848. évi 23. törvényt követő városi szervezet kialakításával a nemesi vármegyék tradicionális szerepe megszűnt. A polgári jogviszonyok megvalósulásával — közel száz esztendőre — egy tartalmában más, felépítésében viszont alig változott megyerendszer formálódott ki. Az új vonásokat hordozó megyék — nagyobbrészt a korábbi hivatalnokokkal — 18481849-ben már ütőképesnek bizonyultak. A világosi fegyverletétel után berendezkedő Habsburg-birodalmi rendszert mindenekelőtt a kényszereszközök és a gyarmatosító politikai viszonyok gyors megteremtése jellemezte. Mindezek kíméletlensége elhalványította az 1850-től hosszú sorban megvalósított, teljesen centralizált rendelkezések előremutató polgári jellegét. A Bach belügyminiszter nevével összeforrt, alapvető változtatások közül — témánk szempontjából — az a legfontosabb, hogy meghagyta ugyan a megyéket az állami területi beosztás középszintű egységeiként, de az általános igazgatási feladatoktól elkülönítve minden más funkcióra külön szakhivatali hálózatot szervezett. Megszűnt a megyék addig megszokott „mindenre hivatottsága", de másfelől megszűnt a megyei igazgatás minden szakág összefogását „házon belül" biztosító, az autonómiából következő jogköre is. Ennek értelmében — a járások „szintjéig" terjedően — az általános igazgatástól független adóhivatalok, igazságszolgáltatási és birtok-nyilvántartási szervek (járásbíróságok) alakultak, katonai felépítésű csendőrség lépett működésbe. Az összetettebb szakfeladatok általában a megyék fölötti szakhatóságokhoz kerültek (folyószabályozások, út- és vasútépítések, községalakulások, középiskolák felügyelete stb.). Minden hivatalnokot politikai és szakmai minősítés alapján neveztek ki. Szép számban hoztak szaktisztviselőket, bírákat a birodalom távolabbi részeiből. Az 1854-re teljesen kiépült rendszerben a német nyelvű ügyvitelt is kötelezővé tették a megyékben s azoktól „felfelé". Az 1860 végéig életben tartott centralizáció jegyében (az 1850-1851-ben már lebonyolított kísérletek után) 1853 nyarától lépett életbe Bach terület beosztási rendelete (4. ábra). Az átalakítás alföldi megvalósítása során a szerb vezetés kívánságára „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság" elnevezéssel Magyarországtól újra elszakított tartományt szerveztek. Ebbe öt megye és a bánsági határőrvidék területe mellett a Szerémség keleti része is beletartozott. Az országot ezen kívül öt kormánykerületre tagolták, s azok alá tartoztak a megyék. Az Alföldet a pest-budai és a nagyváradi kerület fogta át A nagynak tartott megyéket megosztották. így jött létre Pest-Pilis, Pest-Solt, Észak-Bihar, Dél-Bihar, különvált Külső-Szolnok. Egyesítették viszont Békést Csanáddal (Aradból és Külső-Szolnokból a vonzásviszonyok szerint kiegészítve). A szabad királyi városokat a megyék alá rendelték, a járásokkal azonos jogokkal. A Jászkunság területi különállása megmaradt, a Hajdú Kerület városait viszont beosztották Szabolcs illetve Észak-Bihar keretébe. Bach területszervezése egyesítette a tapasztalati és az