Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

A XV. század második felére kiformálódott megyék és azok határai a közigazgatás stabilizáltába állapotáról, egyben az állami területi beosztás célszerűségének sikeres próbájáról tanúskodnak. A megyehatárokat ekkor már hivatalos eljárásban rögzítették. Megbontásuk leginkább az egyidőben több megyében is birtokos földesuraknak állt érdekében. A köznemesség és a főnemesek közötti hatalmi kötélhúzások során nem volt ritka az Alföldön sem, hogy egy „nagyúr" a birtokát önkényesen kivette az illetékes megye területéből és mint enklávét, hozzácsatoltatta a befolyása alatt álló, akár távolabb eső másik vármegyéhez. Ez egyfajta anarchiával fenyegetett, s az 1500. évi 28. törvény emiatt elrendelte az illetékesség szerinti visszacsatolást. A török hódoltság előtt kialakult megyerendszer nemcsak stabilnak bizonyult, hanem az Alföld nagyobb részén történetileg megalapozott, törvényesen számos esetben bizonyítható, nemzedékről-nemzedékre továbbadott viszonyítási alap lett a későbbi átalakítási tervekkel szemben vagy azok támogatására. A XV. század második felétől létrejött váruradalmak, a mezővárosi ill. a kiváltságolt központokban megerősödött piacközpontok fejlődését a megyehatárok futása nemegyszer korlátozta ugyan, az igazgatás eredményességét (adóösszeírás és -behajtás) viszont nemigen zavarta. A megyeszékhelyek a megfelelően kiépített erősségektől, váraktól nem szakadtak el, még ha — néhány esetben — változott is a helyük. Az oszmán veszedelem már a szerb fejedelmek szövetsége ellen 1389-ben elért rigómezei győzelem óta fenyegette Magyarországot, legközvetlenebbül az Alföld déli részét. Temes megyét 1390-től érték török beütések. Zsigmond király, Hunyadi János és Mátyás király déli hadjáratainak közvetlen hatása Temesvár-Szeged-Kalocsa vonaláig kisugárzott, s a terület megyéiben külön terheket kívánt. A mohácsi csatavesztés után, főképpen pedig Buda 1541. évi elvesztését követően az Alföld mintegy háromnegyede török kézre került. 1542-ben Szeged, 1552-ben Temesvár és Szolnok, 1566-ban Gyula vára esett el. Az Esztergom, Drégely, Fülek, Eger magasságáig terjedő XVI. századi oszmán hódítás az Alföldön Bihar, Szabolcs és Szatmár megyéket nem érte el, mindennapos fenyegetettségüket azonban magával hozta. Az 1658-1662 közötti török hadjáratok már az említett három megye földjét is elérték. Nagyvárad éppen 1660-ban lett a törököké. Az oszmán-török hatalmi berendezkedés érdemi része a XVI. század második felére esett. A hódítók a saját közigazgatási rendszerüket vezették be a vármegyék helyett. Az Alföldön a temesvári, az egri és a budai vilajetek — mint nagyobb egységek — részeként megyényi méretű szandzsákokat és azok alá tartozóan náhijéket szerveztek. A szultán tulajdonának minősített khász-városokban a magyar lakosság és önkormányzata védettséget élvezett. A törökök a kisebb falvak népével megnőtt alföldi mezővárosok belső igazgatásába nem avatkoztak be. Különösen a XVII. században gyakorlatiasan tudomásul vették az uralmuk alatti magyar lakosság háromfelé adózását, a hódoltság határain kívüli kapcsolatokat, s az erdélyi fejedelemségnek a Partiumon át nemegyszer erősen érvényesülő befolyását! A XV. században kiteljesedett megyerendszer az Alföld hódoltsági részein sem ment feledésbe, mert a közjogi, adózási viszonyok révén a nemesi vármegyék jogfolytonosságát sikerült fenntartani. A királyi Magyarországon és az erdélyi fejedelemségben egyaránt elismert folyamatosság hordozója, ébrentartója a hódoltsági területen birtokkal rendelkező vagy ott — a török megszállás ellenére — birtokadományban ré-