Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

szesült nemesség volt. A nemesek a török elől az északi megyékbe, a Partiumba, Szabolcsba menekültek és onnan próbálták érvényesíteni földesúri jogaikat a hódoltságban maradt birtokaik jobbágylakosai fölött, többnyire részbeni sikerrel. Érdekeiket a pozsonyi és az erdélyi országgyűlések azzal ismerték el, hogy az oszmán kézre jutott vármegyék ügyvitelét az el nem foglalt megyékre bízták (Külső-Szolnokét pl. Hevesre 1569-ben, Aradét 1626-ban Zarándra), illetve elfogadták a „menekült vármegye" intézményét. Pest-Pilis-Solt, Heves és Külső-Szolnok, továbbá Csongrád vármegyék tisztikara ebben a jogállásban került a Nógrád megyei Fülekre. A menekült nemesség inkább formailag, mint tartalmilag tudta fenntartani a vármegyei funkciókat, de a hódoltsági területen is voltak megbízottai. Követeik részt vehettek a magyar országgyűléseken. Zarándból Arad megyébe, Biharból Békés megyébe tudott „visszanyúlni" a menekült nemesség az 1600-as években. Úgy vélhető, hogy Temes, Torontál, Keve, Krassó, Bács és Bodrog vármegyék nemessége sem a menekült, sem a szomszéd által „gondozott" állapotot nem tudta megvalósítani. Valószínűleg Csanád sem. Ez a tény a török ki verése után ütött vissza súlyosan. A hódoltságban élő magyar jobbágyság és a menekült vármegye sajátos érdekközössége alapján született meg Pest és Heves területén az 1600-as évek eleje táján a parasztvármegye. Ez a szervezet lényegében önvédelmi rendészeti célokat szolgált, s az elszaporodott rablások, köztük a végvári katonák zsákmányszerzései ellen alakították. Mintegy hat-hét évtizedig állott fenn, s adta a kóborló bűnözőket a vármegyei törvényszék kezére. A török megszállás végét közelegni látó nemesség — mint visszatérésre készülő földesúr — a parasztság önkormányzatát, szabadságát reprezentáló parasztvármegyék korlátozását, majd megszüntetését valósította meg. A hódoltságon kívüli alföldi területrésznek a megyerendszerre is kiható, nagy fontosságú átalakítását jelentette a Bocskai István erdélyi fejedelem által 1605-ben elkezdett, utódai által folytatott és a bécsi udvarban is elismert hajdútelepítés. A Szabolcs, Szatmár és Bihar vármegyék földjére koncentrált telepítés a háborús viszonyok között kialakult, bizonytalan helyzetű fegyverforgató jobbágyok kollektív kiváltságainak adományozásával történt. A hét „öreg" hajdúváros nem tartozott a megyei nemességet kifejező vármegye alá. Nyomukban a Bihar megyei Sarkadig déli irányban szétszórtan elhelyezkedő hajdúvárosok a XVIII. századig meg tudták védeni együttes nemesi jogaikat a vármegyékkel szemben, elsősorban önkormányzatuk révén. Az oszmán uralom közvetlen fenyegetésétől a török támadás veszélyének végleges elhárításáig (1390-től 1790-ig) kereken négy évszázad telt el. Temesvár vidékén 1788-ban, II. József török háborúja idején pusztított utoljára a szultán hadserege. Belgrád 1789 októberi visszavétele, II. Lipót és II. Szelim 1790 őszén megkötött fegyverszünete után szűnt meg az Alföld déli részét szorongató nyomás. Az a fenyegetés, amely a XVII. század végétől (zentai csata 1697, karlócai béke 1699) országos ill. birodalmi szempontból már nem számított az élet vagy halál kérdésének. Amikor a hazai köztudat százötven éves török uralomról beszél, és Buda, Pécs, Szeged, Fehérvár, Eger 1686-1688 közötti felszabadításával lényegileg azonosítja a hódoltság végét, nem veszi figyelembe egy évszázad súlyos tényeinek sorát. A következményeiben több mint száz esztendőnyi „fáziskésés" pedig az Alföld nagyobb részét kényszerpályára vitte a török háborúkban nem, vagy csak átmenetileg érintett országrészekhez képest.