Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

IV. TÖRTÉNETÍRÁS A DÉL-ALFÖLDÖN

1903-ban Makóig), 1906-ban kötötték össze Orosházával és Csongráddal, azon át Kiskunfélegyházával. Ekkor már készen állt a Szentesen átvezető transzverzális műút is, s működött a Tiszán átívelő vashíd. A közlekedési összeköttetések javulása kinyitotta az ablakot Szentesre és Szentes számára. A korábbi időkben a megyeszékhely-státusz megszerzése adott lendületet a városnak. 1900-ra népessége túlhaladta a 31 ezer főt. Ha nehézkesen is, a művelődésben lassanként sikerült az urbanizáció kezdeti lépéseit megtenni: A református egyházközség a város segítségével 1859-ben négyosztályos gimnáziumot állított, amely 1864-től hatosztályossá bővült, s 1892-ben bocsátott ki először érettségizetteket (azaz már nyolcosztályos volt). Érdekes, hogy a fő dátumok szinte azonosak a békéscsabai gimnázium fejlődésének fordulópontjaival! A szentesi középiskola tanári kara a városismereti, várostörténeti érdeklődés tudományosabbá tételében jelentős érdemeket szerzett. Az iskola évi értesítőiben nemegyszer jó értekezések láttak napvilágot, néha szentesi vagy alföldi kérdésekről is. A gimnázium felnövekedése mellett a helyi újságkiadás megindulása (1871) és tartalmi megerősödése segítette elő a helytörténeti kutatásokat. A város politikai életében a plebejus 48-as irányzat harcos egyénisége, az 18921900 között országgyűlési képviselőnek is megválasztott Sima Ferenc (1853-1904) újságja, az 1872-ben indult Szentesi Lap, majd utódlapjai (a Csongrád megyei Ellenzék 1900-tól, az Alföldi Ellenzék 1901-től 1918-ig) fontos fórumot jelentettek. Szentes lakossága ekkortájt szokott hozzá a színvonalas helyi sajtóhoz, a közéleti érdeklődés más módon nem pótolható eszközéhez. (Ennek mai lecsapódása, hogy az 1949-ben megszüntetett szentesi sajtóorgánum utódaként 1968 tavaszától fogva — azóta egy megszakítással — a városnak önálló havi lapja jelenik meg Szentesi Élet címmel, állandó helytörténeti rovattal.) A tudományos igényű, a „művelt nagyközönség" és a korabeli vezetők által is támogatott történeti kutatások első jelentős felvirágzása Szentesen is a millennium tájára, a historikusságra kedvező időszakra esett. A legjelentősebb az 1889-1892 között Szentesen főispánkodó, azt megelőzően Békés megyében már komoly történész tekintélyt szerzett Zsilinszky Mihály (1838-1925) törvényhatósági megbízás alapján készült monográfiája: Csongrád vármegye története I—III. (Bp. 1897, 1898, 1900.) Zsilinszky munkáját a szakmai kritika dicsérettel fogadta (Századok 1897-1898). Liberális szemlélete, a megyetörténetek szokványos szerkezetével és tematikájával való bátor szakítás, az olvasmányos előadás következményeként a mű valóban elismerést érdemel. Szentest illető adatai és megállapításai ugyanakkor csak részben adtak összefüggő rajzot, inkább a kiemelkedő mozzanatokra vonatkoztak. Figyelemre méltó Zsilinszky munkájában az is, hogy az összterjedelem mintegy negyven százalékát a közelmúlt tárgyalásának szentelte. (Forrásként a megyei levéltárból számára kigyűjtött — többnyire pontatlanul megjelölt vagy nem is hivatkozott — iratokon kívül a ref. egyházi krónikát használta leginkább Szentesre vonatkozóan.) A szentesi gimnáziumból már a megyetörténetben is közreműködtek néhányan. 1890-1907 között tanított az iskolában Berecz Sándor latin-történelem szakos tanár, a századforduló egyik legszorgosabban publikáló, szélesebb látókörű helyi kutatója. A millenniumra megjelent iskolatörténeti munkája: A Szentes városi főgimnázium története (Szentes, 1896.). Két összefoglaló jellegű, a kor színvonalán álló könyvét a neve-