Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

IV. TÖRTÉNETÍRÁS A DÉL-ALFÖLDÖN

jából a múlt század végéig ez a kézirat volt a „tudós", a tudományos városhistória fő forrása és táplálója. Hasonló, ha nem is ilyen kiterjedt hatású egyházi krónikákról tájunk számos kálvinista közösségénél tudunk (Füzesgyarmat, Gyoma, Körösnagyharsány, Makó esetében publikálták is őket), a folyamatos továbbírás gyakorlata azonban ilyen hosszú ideig talán seholsem élt. A közösen megélt és nemzedékeken át végigküzdött múlt ismeretének nagy öszszetartó erejét Szentesen nemcsak az egyház ismerte föl és ápolta az iskolás gyerekek és a felnőttek körében, hanem maga a nép is, s igen korán. Mintegy az egyházi krónika párhuzamaként, 1750-ben Petrák Ferenc csizmadiamester is hozzákezdett a város közelmúltjának és fontosabb egykorú eseményeinek feljegyzéséhez. Munkáját a paraszti történelemszemlélet jegyében gondolkodó földművelők 1925-ig folytatták. A kéziratos népkönyvnek a XVIII. század második felétől rendkívül nagy népszerűsége volt a szentesi nép körében: kézzel másolták, helyenként bővítették, továbbírták. Emiatt több változata ismeretes. A Petrák Ferenc indította szentesi krónikához hasonlítható, a mezővárosi önismeret és jogtudat szempontjából kulcsszerepet játszó alkotásról Békés-Csanádból csak több mint fél évszázaddal későbbről tudunk. (Olyan, a kor szemlélete szerint inkább „tudós", de az egyszerű embereknek is szóló, nyomtatott kis munkák érdemelnek említést ebben az összefüggésben, mint Hellebrant János 1822ben Szarvasról, Balassa Pál 1844-ben Orosházáról, Haan Lajos 1845-ben Csabáról kiadott összefoglalása, később pedig Somlyai Gábor 1894-ben megjelent „Emlékirata" Békés múltjáról, amely a szentesi krónika megkésett testvérének is mondható.) Sajátos szentesi mozzanat, hogy a református egyházi és a Petrák Ferenc által kezdett népi városkrónika, illetve a rájuk építhető várostörténet nyomtatásban történő publikálására a reformkorban nem került sor. (A Petrák-krónikát először 1910-ben tette közzé a helyi Alföldi Ellenzék c. lap, a változatokat is felhasználó újabb kiadása a szentesi levéltárban készül.) A kéziratos krónikák viszonylagos hozzáférhetősége miatt talán, de akkor sem gondoltak nyomtatott kiadásra, amikor az effélék közreadása általános divat lett: a millennium táján. Felmerülhet bennünk természetesen az a gondolat is, hogy a szentesiek legnevezetesebb papja, a vésztői születésű és a szentesi ref. eklézsiát 17991853 között szolgáló tudós Kiss Bálint (1772-1853), aki számos könyvet és tanulmányt írt, miért nem valósította meg a kiadást. Az 1839-től fogva akadémiai tag Kiss Bálintnak a műfaj iránti fogékonyságát az egyházi krónika terjedelmes folytatásán kívül 1836-ban befejezett, négy kéziratos kötetre terjedő hatalmas tájleíró-tájtörténeti munkája is bizonyítja: „A Helvétziai Vallástételt követő Békésbánáti Egyházi vidék Vallási, Polgári, Tudomány és Földirati Történeteinek Emléke". Az eredeti anyaggyűjtésre alapozott egyházmegyei monográfia és gazdag adattára a reformkor szellemét sugározza. A Békés megyei kutatók elvétve használják, pedig a megye valamenynyi református többségű településéről részletesen ír, köztörténeti aspektusból is. (Karácsonyi János sem forgatta annak idején megyetörténetéhez, talán nem is tudott róla. Kiss Bálint nevét a megye jeles szülöttei között sorolta föl egyébként.) A reformkori fellendülés, a kiváló Boros Sámuel főbírói, majd 1848/49-ben polgármesteri működésének időszaka után Szentes fejlődése meglehetősen lelassult, a város késve kapcsolódott be a kiegyezés utáni mozgásokba. Csak 1887 őszén kapott vasutat Kunszentmárton felől (e vonalat 1893-ban hosszabbították meg Vásárhelyig,