Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET

feszültségek a földnélküliek körében. Érdemi javulást hozott a beltelkek tömeges kimérése, s ezzel a családi kertészkedés, zöldség- és gyümölcstermesztés lehetőségének megteremtése, leginkább a szegényebbek számára. A nagyszámú lakóházépítés egyfelől jelentős anyagi teherrel járt, másfelől igen sok napszámost, dohánykertészt erősített meg egzisztenciális önállóságában. Ezek a tényezők jelzik azt az alapszerkezetet, amelynek birtokában a település képes lehetett a békéscsabai betelepülők megjelenése előtt meglévő vagy kialakult pozitív adottságok ( kiváló minőségű termőföldek, utak összefutása, kistáji vonzású piac, vasútvonal) kihasználására, erősítésére. A szétszórt népességű pusztán már a XIX. század közepén nyomokban megmutatkozó, az előnyös fekvésből eredt helyzeti energiát a környező telepes községek inkább erősíteni, mint gyengíteni kívánták, különösen az 1883. évi vasútmegnyitás után. Mindezek előrevetítése után — amikor szükséges, a táji összefüggésekre is utalva — vonultatjuk fel azokat a gyakran mozaik jellegű, de többnyire jól elemezhető történeti adatokat, amelyek az általános és az egyedi vonásokat is elénk rajzolják. 1. MEGYÉS PUSZTA A KÜLTERJES HASZNOSÍTÁS IDEJÉN Gyula várának a török uralom alóli felszabadítása (1695) a Körösök vidékétől a Marosig kiterjedő terület visszaszerzését jelentette. A karlócai béke (1699) után a Maros határfolyó lett, miután a Temesi Bánságot csak 1716-ban sikerült az oszmán birodalomtól visszaszerezni. A marosi és a tiszai határőrvidék szervezését és irányítását a bécsi udvar felhatalmazása alapján intéző hivatalnokok tudatosan akadályozták a nemesi vármegyék újraszervezését, a királyi kamara rendelkezése alá vonták a földet, kevésbé izgatták őket a hatalmas műveletlen és néptelen területek. A kuruc háborúk idején a Körös-Maros közötti vidék a kurucok és a Habsburgok oldalán álló szerbek ütközőzónáját jelentette. Az 1710-től kezdve jól bizonyítható visszatelepülés (a hódoltságot átélt és a török elleni, továbbá a kuruc-szerb összecsapások elől északabbra menekült lakosok hazatérése) csak a folyóvizek mentén, azok védelmében bontakozhatott ki, igen szerény mértékben. A Körös-Marosvidék alföldi részének, a legtermékenyebb területnek leginkább a peremén éledtek újra a települések. Megyés puszta az Arad és Csanád megyei puszták sorsában osztozott a török utáni újjászületés időszakában, a körülötte zajló változásokkal együtt. A változások egyik része az alföldi megyék újraszervezéséből következett. Békés vármegye — a bihariak segítségével — már 1715-ben megszervezésre került. Zaránd és Arad újraalakulása nagyon nehézkesen haladt s csak 1744-ben zárult le. Csanád vármegye restaurációja 1730-ban történt. Megyés puszta (mint ahogy Bánkút, Kamarás puszták is) a középkori alapokon felélesztett Zaránd megyéhez tartozott, az 1741. évi 18. törvény végrehajtása során azonban — Arad megye területi kibővítése érdekében — 1744-ben két zarándi járást Arad vármegyéhez csatoltak át. Ottlakával, Gyulavarsánddal, Kisjenővel, Székudvarral, Elekkel és más településekkel, pusztákkal