Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET

sével, a kereskedelem és a vásározó kisipar jelentős bővülésével a magyar nyelv használata az iskolai oktatás következetlenségei és látszatkeltése mellett is mindenhová behatolt a családon kívüli érintkezésben, lényegében közvetítő nyelvként. A parasztság körében és az idősebb generációk tagjai között ez a folyamat az első világháború előtt és a háború alatt gyorsult föl. Ezt jelzi, hogy 1900-ban Békéscsaba lakosságának 31,6%-a, Szarvas lakóinak pedig a 25,7%-a még nem tudott magyarul, illetve csak valamennyire tudott. A katonáskodás, a vásárokra és piacokra járás, s jelentős mértékben a kölcsönös nyelvtanulásra küldött „cseregyerekek" révén tájunk férfi lakosságának jó része — anyanyelvétől függetlenül — legalább részben ismerte a környező, ill. szomszéd nagyobb települések főnyelvét. Az azonos evangélikus vallás is, az élet kívánta érintkezés is belejátszott abba, hogy a csabaiak az orosházi magyarokkal már a múlt század közepétől küldözgették egymáshoz más nyelvre, „más szóra" a gyerekeket, családi keretekben. A tárgyalt időszakban Békéscsaba és Szarvas társadalma egyaránt az agrártermelésre épült. A nagy kiterjedésű határban folytatott tanyás gazdálkodás s maga a tanyán élő lakosság (1900-ban Csabán 29,9%, Szarvason 1920-ban 48,2% volt a „külterületen", zömmel tanyán élő népesség aránya, azaz igen magas) a századfordulón még falusias külsejű „belterület"-tel egybeforrt, ezernyi szállal összefogott egységet képviselt. A két mezőváros fejlődésének legfontosabb vonása, hogy a gazdasági és társadalmi meghatározó erejét megtestesítő parasztsága a termelésben, az érdekvédelemben egyaránt már a jobbágyfelszabadítás előtt olyan színvonalat és közösségi összefogást ért el, amellyel a nagybirtokokkal szembeni önállóságát, függetlenségét biztosíthatta. A nagy lélekszámú települések önkormányzatát közvetlenül befolyásolni képes, tőkeerősebb, vállalkozó beállítottságú csabai és szarvasi telkesgazdák és honorácior támogatóik 1845-ben ún. örökváltsági szerződést kötöttek földesuraikkal, hogy a jobbágyterhektől megszabaduljanak. Az 1848-as forradalom a hatalmas váltsági összegek nélkül is felszabadította volna őket, a magánjogi megállapodás miatt azonban a parasztközösségek egészen az 1890-es évekig fizették a terhet. Fizették, de bírták, s az önerőből való megváltás tudata felemelte őket az érdekérvényesítés jobb felismeréséig. A mezővárosi minőség alapvető kritériumaként a parasztbirtok, a paraszti gazdaságokban folytatott termelés a polgári viszonyok kialakulásának első szakaszától kezdve fölényben és meghatározó szerepben volt Békéscsabán és Szarvason a nagybirtokokkal szemben. A jobbágyfelszabadítás után a csabai határ 73 %-a paraszti tulajdonba került, s ez az arány a század végére a város határában nem változott ugyan, de a Békéscsaba környéki települések határában megszaporodtak a földvásárló csabai gazdák tanyái. Szarvason a parasztság kisebb részhez jutott, de az 1870-es évektől sorra vásárolta meg a felparcellázott uradalmi földeket saját városa határában is, meg a szomszédos községekben is. Különösen Kondoroson 1895-ben a szarvasi határ 64-70%-a volt már paraszti tulajdonban. Az 1884. évi országos összeírás adatai szerint Csabán a parasztbirtokok tartották a szarvasmarha-állomány 83 %-át, a lovak 94%-át, a sertésállomány 90%-át. Szarvason a szarvasmarhák 52%-a, a lovak 89%-a, a sertések 75%-a volt a parasztgazdaságokban. Ezek az arányok egyfelől az árutermelést, másrészt az intenzívebb talajmegmunkálást jelzik.