Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET

A két mezőváros paraszti társadalmának jellemzésénél különösen figyelnünk kell a sokféle, gyakran igen mély ellentét és az egymásba fonódó törekvések érzékeltetésére. Az eltérő érdekű rétegekből álló parasztság tagoltsága már a jobbágyfelszabadítás előtt megmutatkozott. Csabán a parasztcsaládok 57%-a, Szarvason közel 63%-a föld nélkül vagy töredék-parcellával érte meg a polgári tulajdonviszonyok életbeléptetését. Az 1900. évi adatok szerint az agrárnépesség statisztikailag „kereső"-nek tekintett részéből Csabán 65%-ot, Szarvason meg 51 %-ot jelentettek az agrárproletárok és a töredékföldes félproletárok. Az 1847. évi képlet tehát egy fél évszázad alatt sem módosult nagyobb mértékben; Csabán romlott, Szarvason javult valamit. A bérmunkából élő földtelenek nagy számából és súlyából következően mindkét városban végigkísérhető a „mezei munkások" és szegényparasztok átmeneti szervezettségű érdekvédelmi küzdelme, elsősorban a földesgazdákkal és az azokat képviselő városi önkormányzati és közigazgatási fórumokkal szemben, nemegyszer az evangélikus egyház keretében is. E küzdelem leghosszabb és tömegeket megmozgató példája az 18601868 közötti békéscsabai Zsibrita-mozgalom volt. A 48-as függetlenségi párt számos helyi kötődésű és ismert képviselőjét (Boczkó Dániel, Haviár Dániel) támogatta a csabai és a szarvasi nép, a szavazati joggal nem rendelkezők is. 1891-től az agrárszocialista szervezkedések erősödtek meg a két város nincstelenjei körében. A századforduló után a Békéscsabai Népegylet, majd Áchim L. András pártja keretében kirajzolódott egy egységes demokratikus paraszti szervezet lehetősége. Sajnos, csak egy pillanatra. A két mezőváros 1848, illetve 1867 utáni polgárosodásának fő mozzanatait keresve elsősorban az eléggé differenciált kézműipart emelhetjük ki. A szabadságharc előtt mind a céhek, mind pedig a mesterek számában Szarvas volt a jelentősebb. Békéscsabát, ahol csak 1840 óta tartottak vásárokat (Szarvason már 1723-tól megkapták a vásárjogot), Gyula és Békés céhes iparának versenye egészen a vasútmegnyitásig korlátozta. 1860-ra Csaba kézműiparosai fokozatosan megszaporodtak (326 mester, míg Szarvason csak 128, pedig 1825-ben már 196 volt). A forgalmi központtá fejlődő Békéscsaba iparból élő népessége 1900-ban megközelítette a hatezer főt (5828), Szarvason ugyanakkor 3525 főt tartott el az ipar. Ekkor még Csaba is a gyáripari fejlődés kezdetén tartott, mindössze egy nagy téglagyárral dicsekedhetett. A jelentős textilipari üzemek a századforduló után települtek. A gyenge koncentráltság és az erős kézműves jelleg egyaránt kifejezésre jutott abban, hogy az 1900. évi népszámlálás Csaba lakosságának csak 15,5%-át, Szarvas népének meg a 13,6%-át sorolhatta az „ipari népesség" kategóriájába. Békéscsaba mint forgalmi centrum erősen vonzotta a kereskedelmi (főként gabona- és állatkereskedelem) vállalkozókat és a pénzintézeteket, azok fiókjait. 1900-ban Csabán 521, Szarvason 331 kereskedelmi és hitelintézeti főfoglalkozású személy élt. A XIX. század záró esztendejéig — amelyet követően Békéscsabán minőségi fejlődés indult el, Szarvas lemaradása viszont gazdasági vonatkozásban tovább nőtt — a két szlovák mezőváros érdemi művelődési haladásra is visszatekinthetett. A legnagyobb jelentőségű a népoktatás több évtized alatt, döntően az evangélikus egyházközségek szervezésében megvalósított kiépítését követő, széles körű írni-olvasni tudás, az analfabétizmus komoly visszaszorulása volt. Az evangélikus és a római katolikus gyülekezetek mind a két városban fenntartották a szlovák nyelvhasználatot a népiskolák-