Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET

A két mezőváros paraszti társadalmának jellemzésénél különösen figyelnünk kell a sokféle, gyakran igen mély ellentét és az egymásba fonódó törekvések érzékelteté­sére. Az eltérő érdekű rétegekből álló parasztság tagoltsága már a jobbágyfelszabadí­tás előtt megmutatkozott. Csabán a parasztcsaládok 57%-a, Szarvason közel 63%-a föld nélkül vagy töredék-parcellával érte meg a polgári tulajdonviszonyok életbelép­tetését. Az 1900. évi adatok szerint az agrárnépesség statisztikailag „kereső"-nek te­kintett részéből Csabán 65%-ot, Szarvason meg 51 %-ot jelentettek az agrárproletárok és a töredékföldes félproletárok. Az 1847. évi képlet tehát egy fél évszázad alatt sem módosult nagyobb mértékben; Csabán romlott, Szarvason javult valamit. A bérmun­kából élő földtelenek nagy számából és súlyából következően mindkét városban végig­kísérhető a „mezei munkások" és szegényparasztok átmeneti szervezettségű érdekvé­delmi küzdelme, elsősorban a földesgazdákkal és az azokat képviselő városi önkor­mányzati és közigazgatási fórumokkal szemben, nemegyszer az evangélikus egyház keretében is. E küzdelem leghosszabb és tömegeket megmozgató példája az 1860­1868 közötti békéscsabai Zsibrita-mozgalom volt. A 48-as függetlenségi párt számos helyi kötődésű és ismert képviselőjét (Boczkó Dániel, Haviár Dániel) támogatta a csa­bai és a szarvasi nép, a szavazati joggal nem rendelkezők is. 1891-től az agrárszocia­lista szervezkedések erősödtek meg a két város nincstelenjei körében. A századforduló után a Békéscsabai Népegylet, majd Áchim L. András pártja keretében kirajzolódott egy egységes demokratikus paraszti szervezet lehetősége. Sajnos, csak egy pillanatra. A két mezőváros 1848, illetve 1867 utáni polgárosodásának fő mozzanatait ke­resve elsősorban az eléggé differenciált kézműipart emelhetjük ki. A szabadságharc előtt mind a céhek, mind pedig a mesterek számában Szarvas volt a jelentősebb. Bé­késcsabát, ahol csak 1840 óta tartottak vásárokat (Szarvason már 1723-tól megkapták a vásárjogot), Gyula és Békés céhes iparának versenye egészen a vasútmegnyitásig korlátozta. 1860-ra Csaba kézműiparosai fokozatosan megszaporodtak (326 mester, míg Szarvason csak 128, pedig 1825-ben már 196 volt). A forgalmi központtá fejlődő Békéscsaba iparból élő népessége 1900-ban megközelítette a hatezer főt (5828), Szar­vason ugyanakkor 3525 főt tartott el az ipar. Ekkor még Csaba is a gyáripari fejlődés kezdetén tartott, mindössze egy nagy téglagyárral dicsekedhetett. A jelentős textilipari üzemek a századforduló után települtek. A gyenge koncentráltság és az erős kézműves jelleg egyaránt kifejezésre jutott abban, hogy az 1900. évi népszámlálás Csaba lakos­ságának csak 15,5%-át, Szarvas népének meg a 13,6%-át sorolhatta az „ipari népes­ség" kategóriájába. Békéscsaba mint forgalmi centrum erősen vonzotta a kereskedelmi (főként gabo­na- és állatkereskedelem) vállalkozókat és a pénzintézeteket, azok fiókjait. 1900-ban Csabán 521, Szarvason 331 kereskedelmi és hitelintézeti főfoglalkozású személy élt. A XIX. század záró esztendejéig — amelyet követően Békéscsabán minőségi fej­lődés indult el, Szarvas lemaradása viszont gazdasági vonatkozásban tovább nőtt — a két szlovák mezőváros érdemi művelődési haladásra is visszatekinthetett. A legna­gyobb jelentőségű a népoktatás több évtized alatt, döntően az evangélikus egyházköz­ségek szervezésében megvalósított kiépítését követő, széles körű írni-olvasni tudás, az analfabétizmus komoly visszaszorulása volt. Az evangélikus és a római katolikus gyü­lekezetek mind a két városban fenntartották a szlovák nyelvhasználatot a népiskolák-

Next

/
Thumbnails
Contents