Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)
II. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM
szaka, mint ahogy másutt is. Az apáról fiúra szálló szakma (műhely, üzlet) révén felhalmozódott tapasztalat, tőke és a vevőkör a betelepülők többségét meggyökereztette a városokban, s megfigyelhető a közvetlen környékre történő továbbvándorlás is a harmadik-negyedik nemzedéktől. Mint ahogy az iparos és kereskedő rétegek fiainak-leányainak az értelmiségi pályák iránti fokozódó érdeklődése is a harmadik nemzedéktől érzékelhető. Az önálló kézműiparosok, kereskedők biztosabb anyagi és szakmai háttérrel rendelkező rétege nemcsak a város társadalmában küzdötte ki magának a hatalmi struktúrában inkább csak áttételesen tükröződő befolyásolási, érdekérvényesítő lehetőségeit és fórumait. E csoport jelentőségét eddig nemigen elemezték, ám igen fontos szerepet játszott a békéscsabai lakosság kétnyelvűvé válásában, a magyar nyelvhasználat természetes kiszélesedésében. Abban a folyamatban, amely az asszimiláció tudatos elfogadása helyett kifejezett napi és gyakorlati okokból használt közvetítő (vagy „kiegyenlítő") nyelvként hozta magával a magyart az érintkezésben. A Felvidékről Békéscsabára igen jelentős számban érkeztek zsidó kereskedők és iparosok, értelmiségiek. A felső megyékből jötteket vonzotta a város szlovák volta, hiszen ismerték a nyelvet, a mindennapi érintkezésben viszont éppen a csabai törzslakosság körében nem tudták használni a németet, a Monarchiában általános közvetítő nyelvet. A Békéscsabára irányuló gazdasági forgalomban, a vásárokon, az üzletben a csak magyarul tudók képviselték a többséget. A csabai lakos, ha a városból kimozdult, leginkább magyarul tudta megértetni magát. Mindezek mutatják, hogy a magyar nyelvhasználatot a betelepültek egyfajta kényszerhelyzetben terjesztették el — teljesen függetlenül az állami befolyás alatti iskolázástól. A fokozottabb sajtófogyasztás, a hivatali nyelvhasználat is az említett tendenciát erősítette. A gyáripari fejlődés Békéscsabán a tégla- és cserépgyártással, a selyemgombolyítóval és a malmokkal kezdődött, erőteljesebb fellendülő szakasza azonban 1908 körül bontakozott ki, azaz az itt tárgyalt időszak után. A felsorolt iparágakban a szakmai élgárdát hozták a városba a migrációs hullámok: szerb, cseh-morva művezetőket, ún. előmunkásokat, gépészeket, de akadtak köztük svábok, szászok, olaszok is elvétve. A munkaerő zöme képzetlenül is megfelelt (nők is sokan munkába álltak), és helyből vagy közvetlen környékből került ki. A téglagyártásban egyetlen betelepülő csoportról tudunk: a kiskundorozsmai „téglásokról", akik java része idénymunkás volt, de benősülök is akadtak köztük. Az iparszerkezetből érthetően a gyáriparnak a várost érintő migrációban a századforduló tájáig lényegesen kisebb szerepe volt, mint a kézműiparnak. Egészen más népességmozgást váltott ki Békéscsabán a vasúthálózat kiépülése, a város gócponttá válása (1870-1871), amelyet 1898-1899-től a Vésztőig, illetve még előbb Mezőkovácsházáig, majd Tótkomlósig (végül Békéssámsonig) kiépült keskenyvágányú vasútvonalak is erősítettek. A vasutasság a családtagokkal együtt (tagadhatatlan belső rétegezettségével) a századvégen az ötszáz-hatszáz főt elérni, illetve meghaladni látszik. A kiképzett „szakközegek" 1858-tól jelentek meg a városban. Az elsőmásodik generációhoz tartozók igen kevés kivétellel a Monarchia más vidékeiről kerültek ide, állomáshelyüket szolgálati érdekből vagy saját előmenetelük érdekében elég gyakran változtatták. Békéscsaba „saját nevelésű" vasúti szakemberei — beleértve a
