Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

II. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

letelepítését az Almássy grófi birtokra.

2 Ambrózfalva távolabbra szakadt csabai lakosságának az anyavárossal fenntartott kapcsolata az idő múltával gyengült, a közeli szlovák településekkel (Tótkomlós, Pitvaros) viszont megerősödött. Kisnyék csabai szlovákjai felszívódtak a környék falvaiba. Mondanivalónk második részében a Békéscsaba urbanizációját megalapozó vagy ahhoz csatlakozó migrációs hullámok sorából emelünk ki néhányat. Ez esetekben különösen meg kell elégednünk a kínálkozó kutatási irányok jelzésével, másfelől a köztörténeti tanulságokkal. Az egyértelműen „nem agrár" csoportok, rétegek, foglalkozások és szakmák megerősödésével szorosan összefüggő népességmozgásra, döntően a bevándorlás egyes kérdéseire fogunk rámutatni. Másként megközelítve: annak az összetevőit és menetét próbáljuk felvázolni, melynek eredményeként Békéscsaba 1900ban 37,5 ezer lakosából mintegy nyolc-kilencezer fő már nem közvetlenül az agrártermelésből élt. A minden korosztályt összefoglaló nyolc-kilencezer fő hozzávetőleg két és félezer kereső személyt, zömmel férfit jelent. A ténylegesen betöltött munkakör és a társadalmi hierarchiában elért hely (a társadalmi státus) alapján további szűkítésre kényszerülve, Békéscsaba századforduló körüli városi minőségű (jellegű) népességét a polgári életmóddal ismerkedő gazdagabb parasztság fiatalabb generációjával együtt sem becsülhetjük többre az említett két és félezer főnél. Beszámítva a nők egy részét is. (Természetesen csak a felnőttekre gondolunk, a személyükben vagy házasságkötésük révén „önálló egzisztenciájú" felnőtt férfiakra és nőkre, akik számára valamilyen fokon gyakorlattá válhatott a polgári életvitel, a Csabán elérhető urbanizációs norma.) A vagyoni és jövedelmi viszonyokból következő szociális szint viszonylag éles határt húzott a polgári életvitelre képes és az arra csak kis részben képes, nem agrár főfoglalkozású rétegek között. A migrációs mozgások általában a társadalmi mobilitás csatornái voltak a résztvevők számára, zömmel a felfelé haladás, s csak ritkábban a lesüllyedés irányában. A népességmozgás általánosítható célja az egyén kedvezőbb „mozgásterének", előnyösebb anyagi helyzetének elérése volt. Az előbbiek fényében szemlélve Békéscsabát, rendkívül mozgalmas évtizedekről beszélhetünk, különösen az 1858. évi vasútmegnyitás után. A migrációs hullámok, hullámverések teljesen nem is váltak el, s így nem is választhatók külön, hiszen egymást hol erősítő, hol pedig stabilizáló vagy gyengítő folyamatokról kell képet adnunk, javarészt az egyidejűség fennállása mellett. A Békéscsabára irányuló bevándorlás fő részeseit, az ún. ipar-forgalmi ágazatokba kerültek képviselik. A város ipara az 1890-es évekig — a malmokon kívül — lényegében a kézműipart (a kisipart) jelentette. A hagyományos szolgáltató iparágak mellett megjelentek a nem paraszti életmód kellékeit, eszközeit, fogyasztását nyújtó, illetve kiszolgáló iparágak mesterei. A tradicionális tömegszakmákban túlnyomórészt helyből és a környékből verbuválódott a kézműiparosság utánpótlása, az újabb vagy ritkább szakmákban viszont a betelepülők uralták a várost. A kereskedelemből élők zöme a tárgyalt félszázadban első- vagy másodgenerációs bevándorló volt Csabán. Az 1900 előtti ötven-hatvan év az iparos- és kereskedő „kisdinasztiák" születésének idő2 DEDINSZKY GYULA: A békéscsabai evangélikus szlovákság szétrajzása. In: DEDINSZKY GYULA: írások Békéscsaba történetéből, néprajzából. Szerk. Erdmann Gyula. Békéscsaba, 1993. 57-59.