Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

II. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

ik, kunyhóik felállítását. A csabai lakosok nem nézték jó szemmel a „hornyákokat", különösen az ínséges-aszályos időkben, amikor köztük is sokan voltak munka nélkül (mint 1863-ban). A 872 családot jól összetartó érdekképviselők, szószólók 1853-tól 1864-ig küzdöttek az említettek együttes letelepítésért, a „legfelső helyre" küldött és vitt kérvényekkel. Végül hiába. A számkivetettekből több százan telepedtek le nagy nehezen Csabán is (Nagylakon, Battonyán és másutt is). A „felső vidékről" a kiegyezés után a végleges levándorlásra már nem lehetett szervezett kereteket találni. Sokkal inkább a summás munkára, az uradalmi idénymunkára, amely májustól októberig tartott. Csabára nem hoztak felvidéki szlovák summásokat, annál inkább Mezőhegyesre (1886-tól évi 2500-4000 főt), Füzesgyarmatra. Az idénymunkásokból csak nagyon kevesen házasodtak be vagy települtek le az Alföldön, szinte kivétel nélkül minden ősszel visszamentek (különvonatok vitték őket). A békéscsabai migrációs hullámok között az agrártársadalmi kötődésűek támaszkodtak legerősebben a város hagyományőrző szlovák parasztságára. A város határain kívül végzett mezőgazdasági idénymunka változó számban ragadta magával a földteleneket. Ipari segédmunkásnak Budapestre, Aradra, Nagyváradra vagy máshová 1900 előtt kevesen mentek el, s ha el is mentek, csak beházasodással települtek el Csabáról. Az agrártársadalomban a földszerzési célú kistáji migráció töltött be fontos szerepet ebben a városban. A népességmozgás e formájának a vállalkozó szellemű, bizonyos mértékű felhalmozott tőkével, igaerővel rendelkező parasztság volt a „főszereplője", mint az árutermelésre is képes gazdaságok tulajdonosa. A törekvés mögött a módosabb gazdacsaládok azon gondolkodása állt, hogy fiaikat a megélhetést biztosító és újonnan vásárolt földdel önállósítsák, ne osszák szét kisebb részekre a jobbágyidőkből örökölt csabai birtokaikat. A parasztság tehetősebb és mozgékonyabb része versenyt futott a parcellázások (nagybirtokok eladása) során gyorsan emelkedő földárakkal, a vett földekre tanyákat épített, s főként gabonából, s még inkább sertés- és baromfitartásból jutott jövedelemhez. Csaba esetében a földvásárló kistáji migrációnak Kondoros és Medgyesegyháza a két legjobb példája. Az 1875-ben községgé alakult Kondoroson a szarvasiakkat kellett osztozniuk a csabaiaknak, az 1887/88-ban eldöntött és 1889-ben végrehajtott medgyesegyházi parcellázás viszont teljes egészében a csabaiak sikere. Medgyesen 93 csabai család vett földet a kincstártól, s 1893-ban eljutott az önálló település engedélyezéséig, egy év múlva a megalakításáig. Ha nem is szervezett parcellázással, sok csabai gazda vásárolt földet a békési, dobozi, újkígyósi, csorvási, csanádapácai határban, sőt távolabb is (Kunágota, Nagybánhegyes stb.). A második generáció már nemegyszer feladta csabai lakóhelyét (házát), de gyakoribb volt a nemzedékek szerinti „kétlakiság" mellett is a csabaiság fenntartása. A kistáji kitelepedés gazdaságilag kitolta Békéscsaba valóságos határát. A mai Békés megyében Békéscsaba, Orosháza, Mezőberény, Elek, Tótkomlós és Szarvas parasztsága volt képes részt venni nagyobb méretű földvásárló migrációban. A kép teljesebb voltához tartozik, hogy a földtelen, kisvagyonú csabai rétegek a szervezett kincstári vagy magánföldesúri telepítések révén kapcsolódtak be a táji migrációba. Ennek két példáját iktatjuk ide: Ambrózfalva döntően csabaiakkal végrehajtott telepítését, 1844-ben ezt a községet nevezték Kis-Csabának jó időn át, másfelől a Sarkad határába eső Kisnyék nevű határrészre 1866-ban 63 csabai dohánykertész család