Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

II. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

segítséget adnak a migráció több vonulatának, egyes csúcsainak felrajzolásához, másfelől a népességmozgás csabai sajátosságainak legalább részbeni kiszűréséhez. Összességében annyit mondhatunk, hogy 1848 után a Békéscsabát érintő migrációs folyamatok nagyjában-egészében azonosak voltak a település polgárosodásának menetével, s megalapozták a magyar nyelvhasználat általánossá válását a kétnyelvűség keretében. A vizsgálódásunk tárgyául választott fél évszázad igen jelentős arányú csabai népességmozgásai elsősorban a városalapítók utódait vitték (azaz a szlovák anyanyelven, népi kultúrán felnövekedetteket), s olyan lakosokat hoztak, akiknek csak kisebb része beszélte a szlovákot. Különösen érvényes ez a polgári viszonyokat, feladatokat közvetlenül szolgáló szakismeretekkel rendelkező betelepülőkre, mint látni fogjuk. Az 1848 és 1900 közötti fél évszázad békéscsabai migrációs hullámait vázolva tudatosan nem térünk ki a település határain belüli legtömegesebb népességmozgásra, a tanyákra történő állandó vagy időszakos kiköltözésre. A tárgyalt időszakban még általánosnak tekinthető ebben a városban is a tanya és a belterületi ház Erdei Ferenc által jellemzett összetartozása a parasztcsaládok gazdálkodásában. Ettől nem szakadt el, de eltávolodott már a Csabával szomszédos települések határában bérelt vagy megvásárolt földeken épített tanyákon lakó csabaiak életvitele, amíg a városi házat fenntartották. Az összetett kérdés súlyát érzékelteti, hogy 1900-ban Békéscsaba lakosságának kereken harminc százaléka a tanyát vallotta állandó lakóhelyének. Miután a migrációs hullámok a legkisebb mértékben a saját földjét művelő vagy abból élő birtokos parasztságot érintették (cselédjeik zöme sem hagyta el helyváltoztatásai során a csabai határt), nyilvánvaló, hogy a város közigazgatási határait átlépő népességmozgások leginkább a polgárosodás vonzáspontjait befogadó belterülethez kapcsolódtak. A tárgyalt időszak első két migrációs hulláma nem viseli magán a polgárosodást jelző vonásokat. 1848 őszétől ugyanis a magyar forradalom ellen fordult szerbekkel folytatott összecsapások következtében kisebb számban magyar vagy sváb délvidéki menekültek érkeztek Csabára is, velük egy időben pedig szerb hadifoglyokat hoztak erre a vidékre, elég gyenge őrizettel. A hadi események alakulásával a menekültek hazatértek, a foglyok közül az életben maradtak szintén. Hogy ragadt-e itt valaki, még kutatni érdemes. A szabadságharc időszakának, majd a Világos utáni időknek a népmozgásai inkább egyéni életsorsokból sejthetőek. Közismert a Pest-Budán vagy más nagyobb városokban politikailag exponált személyek vidékre húzódása. Csabán Munkácsy nagybátyjának, Reök István ügyvédnek a letelepedése erre közismert példa. A városunkat érintő második migrációs hullám a 18. századi jobbágy vándorlások és a későbbi állami telepítések tragikus „ötvözetének" a vonásait viselte. 1853-ban Sáros, Szepes, Zemplén megyékben 872 katolikus szlovák család súlyos éhínségtől űzve és az Arad-Csanád megyei kincstári pusztákon földet és letelepedési lehetőséget remélve, szervezetten levándorolt a Csaba-Szarvas és Tótkomlós-Battonya-Nagylak körzetében élő szlovákokhoz. A gyerekekkel együtt öt-hatezer főre becsülhető, és szétszórtan elhelyezkedő csoportokat vezetőik éveken át összetartották. Nem tudjuk, hogy Csabára hányan jöttek, de nem kevesen lehettek. A csabai szolgabíróság egy 1855 tavaszi jelentéséből értesülünk, hogy tömegesen és családostól kóborolnak a városban, munkát keresve, gyerekeiket elhagyva. A hatóság képtelen volt megoldani a szemmel tartásukat. A város vezetése a városon kívül akarta csak megengedni ideiglenes sátra-