Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

A gyakran a paraszti világból jött segédmunkások, napszámosok és hasonló helyzetű csoportok már a polgári életvitel minimumát sem tudták biztosítani maguknak. Tömegükben és életmódjukban egyaránt az átmenetet, a kapcsolatot képviselték a szegényparaszti és a kispolgári világ között. Gondolkodásukban a magukkal hozott mentalitás volt a meghatározó, így fellobbanás-szerűen többnyire az országos és a helyi ellenzéki törekvések támogatói lettek. A parasztságból az első világháborúig még a földgyarapításra koncentráló módos gazdákat sem érintette meg mélyebben a városias életkörülmények vonzása, az agrárlakosság többi rétege pedig csak a hagyományos életmód 1914 előtt eléggé szilárd keretein „átszűrve" fogadta el a számára elérhető, még megfizethető „újdonságokat". Ebben a tekintetben az országot-világot bejáró építőmunkások, vasutasok, Bécsben, Budapesten és a nagyobb városokban szolgáló házicselédek és hasonlók töltöttek be a saját falusi kibocsátó környezetükben megismertető, példaátadó szerepet. Az alföldi szegényparasztság fiai katonakorukban, kubikosként, a családok a vásárok alkalmával találkoztak futólag azzal az élettel, amiből kevés juthatott el a hétköznapjaikba. A föld birtoklását — mint a megélhetés és a presztízs alapját — a középpontba állító, jórészt mozdulatlannak tűnő paraszti világot az első világháború évei rendítették meg — sok tekintetben véglegesen. (Már a háború alatt nőtt az ipari, kereskedelmi foglalkozások, akár csak a segédek presztízse is, azt követően pedig a fix havi fizetést nyújtó vasúti, postai, közhivatali altiszti állások vonzása.) Az eltérő szociális helyzetű rétegek közötti ellentétek már jóval előbb belevésődtek a szembenállók szemléletébe. A kincstári földeket, egyes nagybirtokokat az 1870-es évtizedtől fogva fogyasztó parcellázások során a módosabb parasztság rendre „lekörözte" a töredék-földeseket, a napszámosokat. Ez a mentalitás indította el az Alföld egyes részein már a 20. század elején az egykézést, egyúttal a „földegyesítő" családi politikát. A másik oldalon a földszerzésben lemaradt kisemberek, napszámosok jelentős része a 19. század végétől, egy bő évtizeden át a kivándorlásban próbált kiutat találni (főként Bács-Bodrog, Temes, Torontál megyékből, továbbá Szabolcsból és Szatmárból, az Alföld más részeiről sokkal kisebb arányban). Az öt említett megyéből 1899-1913 között több mint 250 ezren keltek útra az „Újvilágba" (kis részben európai országokba), és ugyanezen idő alatt mintegy 57 ezren vándoroltak vissza. A dualizmus korának társadalmi viszonyai tehát egyfelől a megrekedés, másrészt a vagyon, a foglalkozás, a lakóhely, a műveltség függvényében eltérő fejlődés jeleit mutatták. A 19. század végétől fogva programszerűen megfogalmazott politikai, szociális és szakmai reformtörekvések közül még a józan konzervatív indíttatásúakból is viszonylag kevés valósult meg. A választójog kiszélesítését 1913-ig elhúzta a kormány, végül a törvényt a háború miatt már alkalmazásba sem vették. A nyílt szavazás a dualizmus korszakában végig megmaradt — sokféle beavatkozási lehetőséget nyújtva a hatalmi rendszernek. A szintén megkésve (1894-ben) született mezőgazdasági törvényt csaknem szabotálva, a földhiányon enyhíteni hivatott állami telepítések aránya két évtized múltával is igen csekély lett. A mezőgazdálkodásnak a birtokviszonyok megváltoztatása nélküli belterjes irányú korszerűsítési lehetőségeiről (a kisparasztokra vonatkozóan is) kiváló szakmai ajánlások születtek, nagyobb állami tehervállalás hiányában azonban átfogóbb