Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

hatás nélkül. A népszerűsített új eljárások, gépek és eszközök, tenyészállatok, nemesített haszonnövények, értékesítési formák inkább az uradalmakban, nemegyszer a bérgazdaságokban, továbbá a mozgékonyabb középbirtokokon jelentek meg. A középfokú állami mezőgazdasági szakoktatás a korszakban csak a kísérleti stádiumig jutott, megelégedtek az Alföldön néhány, kis létszámot befogadó ún. földművesiskolával, vincellériskolával. A fejlődő gazdasági, viszonyokkal nem tartott lépést a népegészségügy. A megszületett gyermekek 30-35 százaléka az Alföldön még 1910-ben sem érte meg a hétéves kort. (Bár a himlő és a diftéria elleni kötelező védőoltások rendszere érdemben javított már a még szomorúbb arányokon.) A tbc-halálozás 14-16 százalék körül mozgott. A kórházak befogadóképessége 1910-ben, a Nagyalföld teljes területén (Budapest nélkül) mindössze 9805 ágy volt, 117 megyei és városi kórházba szétszórva. Az egészségügy szakgárdáját ugyanakkor 1562 orvos és több mint öt és fél ezer bába jelentette. A leggyengébb ellátottság Jász-Nagykun-Szolnok, Arad, Bihar és Szatmár megyéket, azok falusi térségeit, általában a tanyák és puszták világát jellemezte. Az ipari munkásság balesetbiztosításáról csak 1907-ben rendelkezett a törvény. A NÉPESSÉG, A GAZDASÁGI ÉLET, A TELEPÜLÉSFEJLŐDÉS ÉS A MŰVELŐDÉS Az eddig leírtak mutatták az „érem egyik oldalát", az összefüggésekben felvillantva a „másik oldalát" is. Innen kezdve az utóbbira koncentrálunk. A korábbi folyamatokra is támaszkodó, hosszú dualizmus kori periódus végső mérlege ugyanis a „gyengeségek" hosszú sora ellenére olyan kedvező volt, hogy meggyőző indokoltsággal tekinthetjük az Alföld modernizációja legelső sikersorozatának. A fejlődés eredményei alapján nagytájunknak a 18. század végére megtörtént újraalapozásához hasonlítható felzárkózásáról kell beszélnünk. A felzárkózás ugyanakkor csak részben (főként Szeged árvíz utáni kiépítése, Nagyvárad, Arad, Temesvár kiugró polgárosodása révén) járt együtt az Alföld hazánkon belüli súlyának-rangjának elismerésével. A síkvidék ugyanis hiába „dicsekedhetett" azzal, hogy a századforduló esztendejében az ország Budapesttel együtt tíz legnépesebb városából hetet „birtokol", ha a lélekszámmal nem állt arányban a szerepkör és az urbanizáció minősége, de az állami beruházások mértéke sem. (A főváros után 2. Szegednek 103 ezer, a 3. Szabadkának 82 ezer, a 4. Debrecennek 75 ezer, a 7. Hódmezővásárhelynek 61 ezer, Aradnak 56 ezer, Temesvárnak 53 ezer, Nagyváradnak 50 ezer lakosa volt. A „tízek" sorában az 5-6. helyet egyébként Pozsony és Zágráb foglalta el.) A népesség alakulásának a korszakot jellemző záró számait a 19-20. század fordulójának népszámlálásai adják: 1900-ban 6,1 millóra, 1910-ben 6,4 millióra becsülhető az egész Alföld lakossága. Az 1890-1910 közötti húsz év népszaporulata az egész országban a Duna-Tisza közén volt a leggyorsabb (tízéves szakaszonként 18,2, ill. 14,8%), ennél lassúbb a tiszántúli (12,5, ill. 11,1%) és feltűnően gyenge a TiszaMaros szögén tapasztalható (7,1, ill. 4,2%). A megyék között a jelzett két évtizedben Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Szabolcs (a kivándorlás ellenére) és Bihar érték el a legnagyobb gyarapodást, nem számítva ide önálló törvényhatósági joggal bíró városaikat. A