Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

A településállományon belül a teljes Alföldön 80-100 körülire becsülhető II, József idején azoknak a mezővárosoknak (köztük a kiváltságolt jászkun és hajdúvárosoknak), továbbá a tényleges szerepkörük szerint velük azonos jellegű „helységeknek" tekinthető, nagyobb lélekszámú községeknek a száma, amelyek a síkföldi országrész életét meghatározták. Ezek egyenkénti népessége a 19. század elejére nemcsak elértemeghaladta a hat-tízezer főt, hanem — igen számottevő különbségekkel — sajátos fejlődési típusok is kialakultak közöttük. A feltörekvő mezővárosok a kézműiparban, az árucserében, az iskolázásban kialakuló szerepükkel, továbbá a közösségi érdekvédelem, az agrártermelés egybehangolása és az önigazgatás tartalmában, rugalmasságában mindinkább felülemelkedtek a vármegyék nemessége és a nagy befolyású földesuraik által védelmezett későfeudális kötöttségeken. A mezővárosok több irányban kamatoztatható, összetett „erősségei" azokban az alföldi megyékben érvényesülhettek leginkább, ahol kevés kis- és középnemes, s csak néhány mozgékonyabb nagybirtokos család élt. 1787-ben Szatmár megye 9304, Szabolcs 6 803 vagy Bihar 5148 nemesével szemben Csongrád megye Szegeddel együtt is csak 422, Békés 254, Csanád 113, Torontál 108 nemes családot tartott nyilván. A nagyobb települések között Temesvár mindössze 65, Szeged 113, Debrecen 207, Kecskemét 192, Szabadka 277, Nagyvárad 354 nemessel „dicsekedhetett", miközben pl. egyedül Fehérgyarmaton 568 nemest számláltak. A reformkorra a nemesség létszáma helyenként megkétszereződött, a megélénkülő vármegyei politizálásba azonban csak az iskolázottabb és a vagyonosabb töredékük kapcsolódott be. Ahol a mezővárosi paraszti önkormányzatot a „kutyabőr" alapján semmibe vevő kisnemesek nagyobb számban éltek, és kisebbségben bár, de különálló „nemesi községet" alakítottak, többnyire az egész települést megosztó, visszahúzó erőt jelentettek. A jászkun és hajdú kollektív kiváltsággal élő mezővárosok lakosságának vezetése ezzel eléggé ellentétes, egységesítő mentalitást képviselt, s a beköltözött „egyéni" nemeseket alkalmazkodásra szorította, másfelől persze lakosai személy szerinti nemességének elismeréséért küzdött. A feudális viszonyok között a jobbágyság számára a gazdasági erő alapján kiharcolt jogokkal elérhető, magasabb szintű minőségnek az egyik legjobb példáját Nyíregyháza adta. A város parasztközössége már 1802-ben saját erejéből képes volt örökre megváltani magát a jobbágyterhek alól egyik földesurától, a Dessewffyektől, majd 1824-ben a másiktól, a Károlyiaktól is. (A további izmosodás bizonyítéka, hogy 1837ben a szabolcsi város uralkodói privilégiummal a szabad királyi városok után következő szintű jogállásba jutott.) 1821-ben a nagykőrösiek kötöttek örökváltsági szerződést a Keglevich családdal. A reformkor záró szakaszában a szerződéses örökváltság elérésében Szentes, Békéscsaba, Szarvas is követte a méltán országos hírre emelkedett nyíregyházi megoldást. A II. József kori mintegy nyolcvan-száz jelentősebb alföldi településből döntően mindössze kilencbe tömörült az a külön számontartásra érdemes réteg, amely városi fejjel gondolkodva élhetett a vármegyék vezetésétől alig függő helyi hatalom lehetőségeivel. Hozzávetőleg 12-14 ezer lehetett II. József alatt az Alföld egész területén az elismert „polgár" státuszt élvező férfiak (családok) száma. Kiemelkedően a legtöbb Debrecenben (2826), Szegeden (879), Szatmárnémetiben, Szabadkán, Zomboron,