Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

Kecskeméten volt, de négyszáz fölötti vagy akörüli polgárjoggal rendelkező személy élt Újvidéken, Temesvárod és Nagyváradon is. Ezek a polgárok évszázados jogvitákra kényszerültek a városuk falai között lakó, de előjogaikhoz mereven ragaszkodó nemesekkel. Kisebb számban (20-80 fő között) földesúri mezővárosokban, népes községekben is éltek polgári jogállásúak: leginkább jogvégzett honoráciorok, uradalmi tisztviselők, papok, egyházi tanítók, néhány orvos, mérnök, gyógyszerész, kereskedő. A 18. század végének meghatározó alföldi társadalmi képletét egyrészt a módosabb Délvidék kedvező arányai (ahol a módosabb telkes gazdák a parasztság kétharmadát-háromnegyedét adták), másfelől — pl. Békésben, Csanádban, Csongrádban, a Jászkunságban, Szabolcsban — a saját jogú földhasználatból kiszorult zsellérség több helyütt már 40-50 százalékos jelenléte fejezte ki. A földesurak ugyanis Mária Terézia úrbéri rendelete után már nemigen osztottak kötött jogi helyzetű új jobbágytelkeket, a földeket inkább „házi kezelésben" tartották, azaz a jobbágyaiknak bérbe adták, vagy zsellérekkel majorságilag műveltették meg. A hónapokig tartó aratásra és lóval nyomtatásra felvidéki, partiumi részes idénymunkásokat is gyakran alkalmaztak. A MEZEI GAZDÁLKODÁS ÁTALAKULÁSA A 18-19. SZÁZAD FORDULÓJÁN Az északi és a középső alföldi területek eltartó képességének a 18. század utolsó harmadában már teljesnek látszó „kihasználását" egyfelől a forrásait tekintve eléggé homályos, de igen gyors (1720 és 1787 között nem egy helyütt tizenöt-hússzoros) népességgyarapodás okozta. Valójában inkább az elmaradott gazdálkodás, a mind kiterjedtebb legelőket igénylő külterjes marhatartás túlzott mértékű uralma hozta magával. A szántóföldi művelés, bár az önellátáshoz mérve fokozatosan bővülő arányban, az 1760-1780-as évekig az Alföld túlnyomó részén még mindig alárendelt helyzetben volt, s leginkább a kevés kalászosra korlátozódott. A ki nem kerülhető gazdálkodási fordulat, a korábbi szántókon és a feltörésre kerülő legelőföldeken a növénytermesztés előtérbe állítása, érthetően lényegbevágó átalakulással, életmódváltással járt együtt. Közvetlenül II. József török háborúi, majd hamarosan a napóleoni háborúk idején a kenyérgabona (búza, rozs, árpa) és a zab, továbbá a kontinentális zárlat nyomán hiánycikké vált dohány iránti felfokozott nyugati kereslet volt az indító ok. De ezzel egyidőben a hagyományos ridegtartású vágómarha jelentős nyugat-európai piacvesztése is bekövetkezett. E „külső" tényezőkkel együtt a felszaporodott népesség kenyérszükséglete, a növekvő paraszti lóállomány abrakigénye, más oldalról a földbirtokosok bevételre törekvése alapozta meg, kényszerítette ki a gabonafélék termelésének előretörését. Az 1820-as évekre tartóssá vált gabonakonjunktúra (a rá következő gyapjúkonjunktúrával együtt) igen jelentős mértékben javított az Alföld nagyobb részének a sorsán. Az eladásra szánt termés hasznából elsősorban nyilván a földbirtokosok vagy bérlőik, gazdatisztjeik, másodsorban a gabona- és állatvásárokra is járó telkesjobbágyok részesedtek. (A továbbító kereskedők általában a nagyobb városokból, a gyapjúfelvásárlók pl. leginkább Veszprémből érkeztek.)