Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)
ELSŐ RÉSZ - III. FEJEZET: AZ ÚJONNAN SZERVEZETT VIDÉKI ÍTÉLŐTÁBLÁK FELÁLLÍTÁSA
használtatott. A közgyűlés megjelent 137 tagja egyhangúan igennel szavazott az állami tulajdonba adás kérdéséről. E szerint kimondták, hogy a város a tulajdonában lévő, tehermentes kisdedóvót és a mellette fekvő majorsági udvart (amely együtt 1314 négyszögölt tett ki és 20 folyóöl homlokzattal bírt, a városházától száz, a törvényszéktől negyven, a járásbíróságtól nyolcvan, a pénzügyi igazgatóságtól hatvan, a színháztól száznyolcvan és a piactól 110 méterre feküdt) az állam tulajdonába bocsátja azzal, hogy ha nem megfelelő a telek, egy másikat fog e célra kijelölni. 209 Időközben újabb rémhír kezdett terjengeni: a változatosság kedvéért ezúttal az Egyetértés röppentette fel Debrecen mellőzésének hírét, noha elismerte, hogy „az olyan evidens képtelenség ellen, hogy Debreczen az ország 10 legelső városának sorából egyszerűen kihagyassék, a statisztika és a geográfia is tiltakoznék". 210 Debrecen kinyilatkoztatta, hogy ha tíz tábla nem elég, akkor inkább állítsanak fel még egyet, de mellőzni nem lehet, mivel a jelentőségével egyetlen más város sem vetekedhet. Ezúttal azonban kiderült, hogy Debrecen lelkesedését nem támogatja mindenki. A nagyváradi Szabadság c. lap például zsírba fúló városnak nevezte Debrecent, és a tábláért való versengést kárbaveszett önzésnek tekintette s szörnyű jajveszékelésnek. 211 Hamarosan az oka is kiderült a szidalmaknak: Nagyvárad is pályázott királyi tábláért. 212 A vészjósló hangok megingathatták az önbizalmat, mivel a polgármester — biztos, ami biztos — 340 országgyűlési képviselőhöz intézett levelet a helyi tábla ügyében. A levél január 30-án kelt, s benne a város geográfiai, társadalmi, gazdasági adottságaira hivatkozva, győzködte a képviselőket a támogatás szükségességéről. Kiemelte, hogy Debrecentől a múltban elvették a távírdai kerületi hatóságot és a vasúti üzemvezetőséget is — ezek miatt a polgárság egyébként is szomorú. 213 Sokkal hatékonyabbnak bizonyult végül a debreceni társadalom saját kezdeményezésű fellépése. A Debreczen felhívta a lakosságot, hogy „minden megyéből, minden városból mint egy ember emelje fel az egész országrész a szavát amellett, hogy az ő felsőbírósága abban a városban legyen, amely neki minden egyéb tekintetben [...] egyedüli központja." Politikai különbségre tekintet nélkül invitált, hogy a polgárság vegyen részt a február 4-i városházi ülésen, hol „a városnak a királyi táblához fűzött jogos igényét a debreczeni társadalom hatalmas szavával támogassa!" A felhívást állítólag több, mint ezren írták alá! 214 A „debreceni polgárok értekezlete" sikerrel szerveződött meg: Simonffy Imre elnöklése mellett hatalmas tömeg gyűlt egybe a városháza nagytermében. A gyülekezet jegyzővé Karczag Vilmos újságírót választotta. Az ülés legfőbb nyilatkozatát Lengyel Imre terjesztette elő, aki tanácsolta, hogy egy egész küldöttséget szervezzenek Budapestre megjelenítve a társadalmi egybefolyást. A részletek kidolgozására hamar egy negyventagú bizottságot választottak, amelyben Kola János, az ismert ügyvéd és Sesz209 HBML VII. 2/a. 1. d. Másolat. 210 Egyetértés 1890. január 26. (25. szám) 1. p. 211 Db 1890. január 27. (18. szám) 2. p. 2,2 Db 1890. január 30. (21. szám) 2. p. 213 Db 1890. február 4. (24. szám) 2. p. 214 Db 1890. február 3. (23. szám) 1- 3. p., február 4. (24. szám). 1. p.
