Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)
A JOGÉRT MINDHALÁLIG
való tekintettel. Az esküdtszéki szervezeti törvénybe (1897. évi XXXIII. tc.) és a Bp-t hatályba léptető törvénybe (1897. évi XXXIV. tc.) azonban ahol lehetett, ellenzéki oldalon belekötöttek. A vita kissé akadémikus volt a tekintetben, hogy az esküdtszéki intézmény akkor már de lege lata létezett a perrendtartásban, így annak aktivizálását megakadályozni nem lehetett — legfeljebb késleltetni. Ugyan ez senkinek nem volt érdeke, de mivel a Bp-t 1900. január l-jétől léptették hatályba, az ellenzék számára volt idő obstruálni, amely magatartás Bánffy Dezső kormánytöbbségével szemben egyébként is jellemző volt. Az esküdtszékek szervezésénél a legmarkánsabb vita az őslajstrom szelektálásával és a szolgálati lajstrom megalkotásával kapcsolatban merült fel. Az ellenzék a sorsolásos megoldás mellett érvelt mondván: így biztosítható az esküdtek függetlensége a mindenkori végrehajtó hatalomtól. A javaslat azonban a szakszerűség minimális biztosítása érdekében inkább a bizottságok általi szelekciót tartalmazta. A vitának abból a szempontból volt jelentősége, hogy elméletben szervezhető teljesen kormányfüggő esküdtszék is, ha az esküdtek kiválasztásában közigazgatási elemek kerülnek túlsúlyba. Ebből a szempontból a bíróságok lettek volna a legalkalmasabbak a szelekcióra, de többen bizalmatlanságukat fejezték ki a bírákkal szemben is, hiszen — miként említettük — akkor még minden igyekezet ellenére sem vált el teljesen a bírósági rendszer az Igazságügyi Minisztériumtól. Végül maga a képviselőházi igazságügyi bizottság ajánlotta elfogadásra a később meg is szavazott vegyes megoldást: bírói és közigazgatási elemek egyaránt vegyenek részt a „szelegáló bizottságokban" kölcsönösen ellenőrizve egymást. A gyakorlat nem igazolta az ellenzék aggályait a kiválasztással kapcsolatban. A következő évek szakirodalmát áttanulmányozva egyetlen közleményt sem találtunk, amely a jury szervezeti szabályait támadta volna. Minden kritika az eljárásjogi szabályokat boncolta. Ugyanis a szakma végletesen fogadta az esküdtszékeket: a jogászok egy része — főként az elméleti jogászság — istenítette őket, és a modern, európai szellemnek megfelelő, vitathatatlanul semleges igazságszolgáltatást látták bennük formát ölteni. Minden büntetőeljárások leges-legjobbikának tartották kandidi lelkesedéssel, és folyamatosan érveltek az esküdtszék vívmányai mellett. Mások viszont éppen ellenkezőleg: szinte diabolikus intézményt láttak benne, amely megrontja a judikatúrát és lábbal tapodja a bűnvádi eljárás komolyságát. Számos gyakorló jogász — még koronaügyész-helyettesek is! — alkalmatlannak találta a laikus bírákat, s meghozott, dogmatikai értelemben képtelennek vehető ítéletek ismertetése mellett az esküdtszék pszichológiájának nyugati eredményeivel próbálták bizonygatni az esküdtszék atavizmusát. Ezen argumentációkhoz két jogeset részletes ismertetésével törekedtünk hozzájárulni. Az esküdtbíráskodás magyarországi bevezetése valójában nem is annak csalhatatlansága miatt történt. A 19. század utolsó harmadában a jogállamiság eszméjének sine qua nonja. volt az esküdtszék minden fejlett európai államban. Nem lévén alkotmánybíráskodás, a törvények pozitivizmusának megtörését és kontrollját ünnepelték benne, ugyanakkor a textualizmusra alapozó bírói hatalom megfékezésének eszközét is az esküdtszékben találták meg, mivel Európa-szerte bizalmatlanság ébredt a hivatásos bírákkal szemben. A demokratikus, liberális intézmények legfőbbikeként tisztelték a
