Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)
A JOGÉRT MINDHALÁLIG
tak hatáskörrel, majd később külön jogkörrel felruházott törvényszékek jártak el 1897ig (1900-ig). Mivel a kor szakirodalmát élénken foglalkoztatta az esküdtszék, ezért vettük vizsgálat alá az esküdtszékek szervezésének elméleti kérdéseit, azaz az esküdtképesség meghatározását, a cenzusokat, a visszautasítási jogot, a vádesküdtszéket, az esküdti szavazatarányokat és hogy az esküdtek csupán ténykérdésekben döntsenek-e vagy netalán jogkérdésben is. A felvetett problémák megválaszolására a külföld számos megoldást kínált: az esküdtszék szerte Európában elterjedőben volt, s bár a legtöbb helyen még csak próbálgatták, alakítgatták a juryt 1867-ben, mégis bőséggel volt honnan meríteni elméleteket. Végül az 1867 májusában kiadott esküdtszéki rendelet döntően az 1848. évit vette alapul, de érződött rajta a francia és a német hatás is. Érdekesség, hogy etalonnak természetesen az angol és az amerikai juryt tekintették, de azok egyöntetű adaptálásától szinte megriadtak. így elhagyták a vádesküdtszéket, a szavazatarányon is változtattak, és főleg csak sajtóvétségekre szorították az esküdtek hatáskörét. A rendelet azonban számos kiegészítésre szorult: több mint húsz egyéb jogforrást találtunk, amelyek az esküdtszéki eljárás kisebb-nagyobb elemeit szabályozták. Ezekből kíséreltük meg a maga teljességében összeállítani a korabeli sajtóesküdtszéki eljárást. Meglepőnek tetszik, de a mai modernnek nevezett büntetőeljárási alapelvek már ezekben a rendeletekben is szerepeltek, elsődlegesen francia hatásra. Nem kifejezetten tudatosan kodifikált princípiumok voltak ezek, hanem inkább a rendi igazságszolgáltatás negatívumaival szembeni védekezés szolgálatában fogantak. Részletesen biztosították az ártatlanság vélelméből fakadó terhelti jogokat beleértve a védőválasztás jogát is. Új intézményként bűnvizsgáló bírákat neveztek ki a fórumok mellé. Lényeges szerep jutott a szintén francia mintájú közvádlónak is. A rendelet természetesen a legnagyobb hangsúlyt az esküdtszéki eljárásra helyezte. Ekkor még a szervezeti és eljárási normák egy jogforrásban helyezkedtek el, s ezen csak az évszázad végén változtattak a reorganizáció során. Az esküdtszék már a kezdetekkor vegyes fogadtatásban részesült: a legtöbben kötelességszerűen dicsérték, ellene kevesen mertek szólni, azonban a sajtóból kiérződött, hogy az esküdtek némelykor nem a törvény pontos szabályai szerint jártak el. Ennek oka az általunk az esküdtszék teljes szabadságának nevezett elvben nyugodott: úgy értelmezték, hogy az esküdtek saját lelkiismeretükön kívül semmi másnak — tehát ad absurdum még a törvénynek — sincsenek alávetve. Ezen a ponton érhető tetten az esküdtszék árnyoldala. Midőn 1896 szeptemberében az országgyűlés végre a Bűnvádi perrendtartást tárgyalhatta, az esküdtszéki hatáskör kiterjesztése iránti vágy generálisnak mutatkozott. Még a juryt ellenzők is kénytelen kellet belenyugodtak az intézmény adaptálásába. A jogászi és a laikus közvélemény egyaránt az ítélkezés intakt jellegének fokozódását várta tőle. Ugyan voltak negatív tapasztalatok a sajtóperekkel kapcsolatban, de mindenki azzal nyugtatta magát, hogy a törvényi szabályozás majd körültekintő lesz, és kiküszöböli az esetleges hibákat. Ezért a Szilágyi Dezső szellemi vezetésével megalkotott Bűnvádi perrendtartást (1896. évi XXXIII. tc.) nagy hozsannával egyöntetűen támogatva fogadta el az országgyűlés — részben éppen az esküdtszéki főtárgyalásra