Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)

A JOGÉRT MINDHALÁLIG

vitelének racionalizálását és pontosítását szolgálták. Belső és nem külső felügyeleti szabályok voltak, amelyek a jogkereső közönségre, valamint az eljárásjogra semmilyen direkt és releváns befolyást sem engedtek. Ma is követendő például szolgálhatnak. A másik lényeges újítást a törvény rendelkezései alapján kiadott és általunk is ismertetett miniszteri rendelet jelentette, amely a bírák szakképzettségének emelését célozta, megszüntetve a bírói és ügyvédi minősítés közötti diszkrepanciát. Míg 1869 és 1891 között a bírói szakvizsga követelményei nem emelkedtek oly magasra, mint az ügyvédeké, addig a reformmal a két eljárás uniformizálása nélkül próbálták meg a színvonalak közti különbséget felszámolni. Mivel az egységes jogi szakvizsgát csak 1913-ban vezették be, lényeges biztosítékot jelentett az új szabályozás. Felvetődhet az eredetileg is meglévő különbség indokának kérdése. Nézetünk szerint ez nem a bírák, hanem az ügyvédek oldaláról magyarázható, mivel ezen hivatást űzők számát már akkoriban is igyekeztek megfelelő keretek közé szorítani. Hosszabb távon azonban ez akkor sem sikerült. Az arány azonban nem volt oly vészjósló, mint napjainkban: ennek oka nagyrészt a korszak oktatási rendszerével, az egyetemek és jogakadémiák, valamint a képzésben résztvevők számával függött össze. Érdemes felfigyelni ugyanakkor a szakvizsga megszerzése törvényi és rendeleti követelményeinek a maiéhoz nagyban hasonló mivoltára! A királyi törvényszékek és járásbíróságok megerősítését az új előléptetési rendszer és az albírák új, törvényszéki berendelése biztosította. Míg korábban a törvényszéki bíró nem részesülhetett előléptetésben szolgálati helyének elhagyása nélkül, addig a reform után ez lehetővé vált. Ma a „címzetes" rangok természetesnek számítanak, akkoriban ez nóvumnak minősült. S egyben lehetővé tette, hogy a kiváló erők ne vonassanak el addigi helyükről, ugyanakkor a fizetési és rangbéli előmenetel mégis biztosítva legyen számukra. Az albírák törvényszéki egyéves pályakezdése pedig ma is megszívlelendő lenne: ugyan az albírák nagyobb igazságszolgáltatási tapasztalattal bírtak, mint napjaink fogalmazói vagy bírósági titkárai, azonban szakmaiságuk megfelelő szintjét nagyban szavatolta, hogy kinevezésük után azonnal nem egyes bíróként jártak el a járásbíróságokon, azaz első fokon, hanem előbb mint törvényszéki tanács tagjai szerezhettek kellő tapasztalatot felkészült bírák irányítása mellett. Apró rendelkezésnek tűnhet ez a jogszabályban, azonban in praxi mégis példaadó lehetne korunk novíciusai számára is. 4. Az értekezés második nagyobb témakörét az esküdtbíróságok hazai megszervezése és működése képezi. Két részletben vizsgáltuk a jelenséget: először az 1867. évi ismételt felállításukkal, majd az 1896-1897-ben megvalósított átszervezésükkel foglalkoztunk. Az esküdtszék 1867-ben nem volt teljesen hagyományok nélküli a magyar jogban, hiszen az 1848. évi XVIII. tc. felállította a sajtóesküdtszékeket, amelyek szervezését és eljárását Deák Ferenc rendeletileg szabályozta is azév áprilisában. Azonban ez a jury akkor elméleti lehetőség volt csupán, hiszen a hamarosan kitörő szabadságharc az esküdtszéki bíráskodást teljességgel meghiúsította. így az 1867-ben Horvát Boldizsár által átvett forma tartalommal való megtöltése a dualizmus évtizedeire hárult. Kezdetben sajtóperekre a volt kerületi táblák székhelyén alakult vegyes bíróságok bír-