Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)
A JOGÉRT MINDHALÁLIG
A JOGÉRT MINDHALÁLIG „A szabadság mint absztrakció önmagában nem állhat meg, hanem mint általános elvnek is csak akkor van értelme, ha az elemi társadalmi egységek reális szabadságainak összegezéséből születik meg." (Bibó István) A dualizmuskori magyar bírósági szervezet folyton változó, alakuló és tökéletesedő formát mutatott. Ilyenképpen állandó törvénykezési szervezetről csak meghatározott periódusokon — gyakorlatilag évtizedeken — belül beszélhetünk. Mind a rendes, mind a külön bíróságok egymást kiegészítő reformok útján nyerték el végleges — quasi klasszikusnak tekinthető — formájukat az első világháború előtt. Értekezésünkben ebből a folyamatból a 19. század utolsó évtizede jellemző eseményeinek még nem vizsgált történéseit elemeztük: jelesül az ítélőtáblai reformot és a hozzá kapcsolódó bírói jogviszonnyal összefüggő modifikációt. Az értekezés második részében az esküdtszék intézményének fejlődését mutattuk be, kiemelve belőle a két nagy reformer, Horvát Boldizsár és Szilágyi Dezső eredményeit. 1. Az ítélőtáblák szétosztása — korabeli szóhasználattal: decentralizációja — már évtizedek óta óhajtott és tervezett szervezeti reformja volt a kormányzatnak. Szilágyi Dezső 1889-ben meghirdetett programja előtt azonban egyetlen igazságügy-miniszter sem vállalta fel e gigászi feladatot — s főleg annak következményeit. Mindenki egyetértett abban, hogy a „monstrurózus", két ítélőtáblával (Budapest és Marosvásárhely) működő, 1868-ban a kiegyezés idejének megfelelően centralizált szervezeti formáció hosszabb távon nem elégítheti ki a modern, európai szintű judikatúra igényeit. Különös, de abban az időben is egyfajta „európaiság eszme" és bizonyos fokú kényszer lebegett a társadalmat és a jogi intézményrendszert átalakítani szándékozók előtt — Európai Unió és nemzetek felettiség nélkül, de legalább akkora általános integrációs szándékkal. Az eltökéltség az 1890 utáni tíz évben érett be: a Szapáry-, az első Wekerle- és a Bánffy-kormány felvállalta a belső közjogi reformokat, amelyeket kettős kényszer motivált: a belső szükség és a Magyarország és a Lajtán túli tartományok között keletkezett közjogi viták. A megfelelő, felkészült személynek Szilágyi Dezső mutatkozott. Nehéz feladat előtt állott: az 1867 és 1875 között létrehozott és megszokott, ámbár hibákkal működő igazságszolgáltatási szervezetet kellett megbontania, miközben elő kellett azt készítenie a perjogi reformok — a szóbeliség és a közvetlenség biztosításának — befogadására. Hosszú folyamatnak nézett elébe Szilágyi, aki sokat ígért a bevezetésben említett bemutatkozó beszédében, és sokat is vártak tőle mind a kormányzat, mind a törvényhozás, mind a társadalom szintjén. Az optimizmus lehetővé tette számára elképzeléseinek megvalósítását: kezdetben az ellenzék is támogatta programját, s miként a bemutatott országgyűlési vitákból is kitűnik, nem gördítettek nagyobb akadályt a törvények elfogadása elé.
