Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)

A JOGÉRT MINDHALÁLIG

Az „igazságügyi reformáció" először a szervezeti kérdéseket érintette: úgy gondolta a kormányzat, hogy az eljárásjogi törvények megalkotása előtt kell a bírósági és ügyészségi szervezeten szükséges változtatásokat végrehajtani. Mások a szervezet átalakítását mintegy filius ante patrem, korainak tekintették. Valójában a munkálatok egymás mellett folytak: javában készültek az eljárási kódexek tervezetei is, amelyekből a Bűnvádi perrendtartás (1896. évi XXXIII. tc.) a vizsgált periódusban meg is született, a Polgári perrendtartásra (1911. évi I. tc.) azonban az eredeti tervekkel szemben még egy évtizedet várni kellett. 2. A törvénykezési szervezeten volt mit módosítani: minden elemében kritikák érték, ezért in medias res Szilágyi a leglátványosabb beavatkozással kezdte reformjait: az ítélőtáblák decentralizációjával. Az 1890. évi XXV. tc. megalkotásában és az új királyi táblák szabályozásában egyetlen neuralgikus pont létezett, s ez nem is elsődlegesen jogi kérdésként merült fel: a székhelyek megválasztása. Egyetlen magyar nagyváros sem szándékozott küzdelem nélkül hagyni a gazdasági-társadalmi felemelkedést sejtető ítélőtábla megszerzésének lehetőségét, így már a törvénytervezet megalkotásának időszakában aktív kampányba kezdtek. Az újonnan királyi ítélőtáblát nyert városok valamennyiének bemutattuk megmozdulását a kutatási lehetőségek határain belül — ugyanis nehezítette e nemes feladatot, hogy többségük ma már nem Magyarország területén található. A versengés szelleme mindahányat áthatotta, de a látványos fellépés valójában nem volt minden esetben jellemző: Nagyvárad és Temesvár például nem korteskedett, megtéve felajánlásaikat a többiekhez viszonyítva nyugalommal várták a legiszlatíva döntését. A kérdés igazából Debrecen és Győr esetében vetett fel reális izgalmat. Nagyvárad helyzete Szilágyi Dezső és Tisza Kálmán személyes kötődése miatt kiegyensúlyozott volt, Kolozsvár ítélőtáblája sem mutatott nagyobb kételyeket, Debrecent ellenben eredetileg kihagyni szándékolták a térségbeli táblai székhelyek köréből, miként nyugaton Győrt is. Más városok — mint Sopron, Szombathely, Arad és Eperjes — szintén versengtek, azonban kevés sikerrel. Hogy Debrecen és Győr győzelmét az országos figyelmet nyert kampány hozta-e, vagy inkább Tisza Kálmán és az egyéb kormánytagok meglévő befolyása — igazságügyi levéltári források híján ma már nem dönthető el. Az ugyanakkor talán túlzás nélkül megállapítható, hogy általában azon városok, melyek országgyűlési képviselője egyben a kormány tagja is volt, nagyobb eséllyel, de legalább is kiszámíthatóbb eredménnyel szerepeltek, mint társaik. A székhelyek kiválasztását egyébként a kormányzat megkísérelte objektivizálni: lényeges feltételként határozta meg a pályázó városok gazdasági-társadalmi fejlettségét, regionális gravitációs jellegét és a magyar nemzeti érzület kifejezését a nemzetiségek lakta vidékeken. Az eredményt többen — s elsődlegesen nem is pártpolitika alapján, hanem lokális érdekek szerint — kritizálták az országgyűlési vitában, azonban a kormánytöbbség a miniszter által előterjesztett verziót fogadta el. Az ítélőtáblai székhelyek e szerinti meghatározása igaz védhető volt, ugyanakkor bírálható is. Feltűnő aránytalanságok ugyanis valóban keletkeztek: a budapesti tábla mellett a Dunántúlon, a Dunáninnen és a Felvidéken csak két-két királyi tábla létesült (Pécs, Győr, valamint Pozsony és Kassa), a Tiszáninnen egy sem, míg a Tiszántúlon és Erdély Királyhágón inneni területén Debrecenben, Nagyváradon, Kolozsvárott, Temesvárott és Sze-