Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)
MÁSODIK RÉSZ - XII. FEJEZET: AZ ESKÜDTSZÉK PROBLÉMÁJA A GYAKORLATBAN: KÉT NEVEZETES JOGESET
berölés, azaz gyilkosság volt. A mai terminológia szerint még különös kegyetlenséggel is illethetnénk. Minden hivatásos bíró elítélte volna a vádlottakat szimpátiától függetlenül. Azonban a népi bíráskodás — teljes szabadsága folytán — jogon kívüli, morális szempontok alapján másként döntött. És nem csak ebben az egy ügyben. A második esetben az esküdtek és — nem utolsó sorban — a közvélemény úgy tüntette fel a terheltet, „mint aki egy magasabb ethikai eszme szolgálatában lett gyilkossá, aki az igazságért való küzdelemben mártírrá lévén, jogát gyakorolta csupán, midőn nem közvetlenül ellenfelét, hanem ennek ügyvédjét ölte meg." Az egykorú értékelés szerint ugyanis a hírlapi közlemények egyértelműen befolyásolhatták az esküdteket, rokonszenvet igyekeztek kelteni iránta a laikus bírákban. 1057 Tény, hogy az egyébként elvetemült gonosztevőnek valóban nem tekinthető terhelt felmentését leginkább egy pervezetési hiba és az egyértelmű társadalmi megértés idézte elő, függetlenül attól, hogy a tett valójában nélkülözött minden nemesebb alapgondolatot. A pervezetési tévedés nevezetesen a beszámíthatóság kérdésének nem engedélyezésében nyilvánult meg. A tárgyalást vezető bíró valószínűleg igyekezett kikerülni minden, a büntetés enyhítését lehetővé tevő megoldást, azonban ezzel éppen az ellenkező hatást érte el. Az esküdtek talán hajlottak volna egy enyhébb súlyú büntetést kilátásba helyező határozat hozatalára, ám a szándékos emberölésért kiszabható szabadságvesztést túl súlyosnak ítélték. így nem lévén más lehetőségük: merészen és önkényesen felmentették a vádlottat. Ezen a helyen azonban fel kell hívnunk a figyelmet egyes, a Bűnvádi perrendtartásban rejlő problémákra is. A Bp megeskette ugyan az esküdtszék rendes és póttagjait egyaránt a törvények megtartására (349. §), s az elnöki Rechtsbelehrung-ot is meghonosította (363. §), azonban nem tartalmazott érdemi szankciót arra nézve, ha a jury — meggyőződésére hivatkozva — végül eltért a kijelölt zsinórmértéktől. A másik fordító sarokpont a kérdésfeltevés szabályozása volt: az általános nyugat-európai megoldásoktól elétérően a hazai törvény egyenesen elzárta az esküdtektől a súlyosító és az enyhítő körülmények 1058 fennforgására irányuló kérdéseket [359. §. (2) bek.] azzal, hogy azok kizárólag a büntetést megállapító bíróság (a tanács) hatáskörébe tartoznak. „Ilyenkép[p]en maga a Bp hajszolja bele az esküdteket abba a dilemmába, hogy vagy igennel feleljenek a bűnösség kérdésére és akkor a galambősz, homloka körül a nemzeti dicsőség néhány babérleveléből glóriát viselő aggastyánt — akinek a bűnhődésre emberi lépték szerint legfeljebb egy-két esztendeje van még csak hátra az életéből, aki bűnösen, de nem aljas indokból ölt meg egy embert — oda taszítják a tíz évtől tizenöt évig terjedhető fegyház-büntetés lehetőségének, holott ezt nem akarják, vagy pedig próbálják megragadni a beszámíthatóságot kizáró okot, és amikor ezt a bírói tanács, helyesen kiveszi a kezükből, akkor nemet mondanak a főkérdésre, amelynek sorsa fölött szuverén jogot éreznek magukban" — írja egy, a döntést magyarázó szerző. 1059 (Felhívjuk a figyelmet arra, hogy ezen idézetben a beszámíthatóság kérdésének át nem engedését a cikkíró érdekes módon helyesnek találta.) Ebből nyilvánvalóan látható, Nyuli Mihály felmentése, i. m. [1054. jz.], 6. p. Lásd A magyar büntető törvénykönyvről szóló 1878. évi V. tc. 90-92. §-át. Gonda Dezső: Az esküdtszék „csőd"-je. ÜL 1900. június 30. (26. szám) 5-6. p.
