Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)
MÁSODIK RÉSZ - VII. FEJEZET: A SAJTÓESKÜDTSZÉKI ELJÁRÁS (1867-1896)
A szóbeliség és a nyilvánosság elvét az 1867. évi esküdtszéki rendelet 39. és 54. § mondta ki, amely pragmatikusan csak az esküdtszéki tárgyaláson érvényesült; a nyomozati szakban, illetve a Hétszemélyes Tábla, később a Kúria semmítőszéke előtt az iratokból való döntés bekövetkezése szükségszerűen törte át a szóbeliség maximáját, a nyilvánosság azonban elvben a Kúria előtt is biztosított volt. A hallgatóság a csendet meg nem zavarhatta, a rendre az elnök felügyelt (R1867, 43. §). Az előzőekből következik, hogy közvetlenség elve is leginkább az esküdtszék előtti eljárásnak lehetett jellemzője, mivel az esküdt saját, a tárgyalás alkalmával szerzett meggyőződése és a feltett kérdések alapján hozott döntést — valójában nem mindig igazodva a jogszabályokhoz. Evégből, „szükséges lévén, hogy az esküdtek az ülés alatt folytonosan szemmel tarthassák a vádlottat, hogy ne csak nyilatkozatait hallják, hanem azt is lássák, milyen hatással vannak rá a felhozott bizonyítékok", ők a hallgatóságtól elkülönítetten, a terhelttel szemben foglaltak helyet (R1867, 41. §). A rendelet tiltotta a „holt irományok" útján történő bizonyítást, miként „az úgynevezett informátióknak az esküdtek közötti kiosztogatását" is (olyannyira, hogy a nyomozati eljárásban keletkezett iratoknak az esküdtek részére történő, senki által nem kifogásolt átadása semmisségi panasz benyújtására adott okot egy ízben Debrecenben 1870ben 750 ). Értelemszerűen a jogorvoslati szakban a közvetlenség elve már nem érvényesülhetett annak klasszikus módján. Az anyanyelv használatot utalás szintjén engedélyezte a jogalkotó, mivel rendelkezett a szükség szerinti tolmács biztosításának kötelezettségéről, mely az elnököt terhelte (R1867, 40. §). Egyébként az eljárás nyelve a magyar volt. Míg 1848/49-ben a kötelező védelem elve érvényesült (R1848, 32. §), addig 1867 után a terhelt már „csak" védőt választhatott, aki nemügyvéd is lehetett (R1867, 25. §). Védőjével a tárgyalás alatt szabadon értekezhetett, kivéve, ha a bírák, az esküdtek, netalán a vádló hozzá kérdést intéztek. Ismerte az eljárási rendelet a kérdés feltevése elleni kifogás intézményét, amellyel a terhelt és a védelem akkor élhetett, ha a vádlotthoz jogszerűtlen kérdést intéztek (R1867, 45. §). A védelem elve a nyomozati szakra rendszertani interpretációból következően szerintünk nem vonatkozott, mivel a 25. §-t megelőzik a nyomozatra és a vádemelésre vonatkozó rendelkezések. Szankcióként a védelmet csak makacssági ítélet hozatalakor lehetett mellőzni (R1867, 80-81. §), azonban a terhelt rokonai és barátai bizonyíthatták, hogy őt a meg nem jelenésben vétkesség nem terhelte. Az, hogy az eljárási feladatok megoszlottak a tárgyaláson a vád, a terhelt és védője, illetve a bírák s az esküdtek között, külön bizonyításra nem szorul: a feleket arányaiban egyenlő súlyú jogosultságok és kötelezettségek terhelték, melyeket a fejezet további részeiben mutatunk be. A bizonyítékok szabad mérlegelése az esküdtszékeknél a szokottnál is nagyobb hangsúlyt nyert: a közvetlenség elvéből kiindulva az esküdtek kizárólag az előttük előadott bizonyítást, az elébük a tárgyaláson tárt bizonyítékokat vehették figyelembe 750 HBML IV. B. 1121/ 1. 1870: 245., 264. tételek, melyek a Stein Ferenc káplár contra Kiss György ügyét tartalmazzák. Ebben Füzeséry Géza ügyvéd a R1867, 54. §-ának megsértésére hivatkozva kérelmezett semmisségi eljárást a 91. § b) pontja alapján, melyet a Semmítőszék elutasított.
