Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)
MÁSODIK RÉSZ - VII. FEJEZET: A SAJTÓESKÜDTSZÉKI ELJÁRÁS (1867-1896)
lelkiismeretük és belső meggyőződésük szerint. Továbbá „a törvény [...] nem adott eléjökbe szabályokat, melyek szerint a bizonyítékok teljessége, a próbák igazságos volta mérhető; nem utasítja, hogy mindent igaznak ismerjenek már el [...]" (R1867, 63. §). Csupán azt követelte meg a rendelet, hogy figyelmesen hallgassák a tárgyalást, s a döntést ítélőtehetségükre bízva, részrehajlástól mentesen és férfiakhoz illő bátorsággal mondják ki az elébük terjesztett kérdésekre vonatkozóan. Ergo: a jogalkotó — szemben a feudális eskük jelentőségével — nem határozott meg előre az egyes bizonyítékok viszonyában bizonyító erőt és hierarchiát, s nem nevezte meg taxatíven az alkalmazható bizonyítási eszközöket sem. Ugyanakkor nem kötötte az esküdteket valójában jogszabályi rendelkezésekhez sem: miként az ítélethozatalnál majdan bemutatjuk, az esküdt a bizonyítékok mérlegelésénél, belső igazságérzetének kialakításánál még a hatályos törvényekhez sem volt köteles mindenben hűen igazodni — menekülvén a feudális eljárás retrográd konzervativizmusától, a liberális értékelés teljes szabadsága hatotta át a juryt, mely tény valójában a legfőbb problematikáját is jelentette a vizsgált intézménynek. 751 A jogorvoslati jogosultság — az angolszász és a rajnai eljárásnak megfelelően 752 — csupán felemásan érvényesült az esküdtszéki határozattal szemben: kizárólag jogkérdésben lehetett semmisségi panasszal fordulni a Hétszemélyes Táblához, 1869 után a Semmítőszékhez; ténykérdésben rendes jogorvoslatot nem lehetett igénybe venni, maximum perújításnak volt helye (R1867, 86-98. §). Különleges intézménye az eljárásnak azon szabály, mely szerint, ha valamennyi bíró egyetértett a bűnösséget megállapító ítélet tévességének kérdésében, felsőbb fórum nélkül is új esküdtszék előtti eljárásra utasíthatták az ügyet (R1867, 71. §, R1871, 84. §). Minden nemű perorvoslat sikertelensége esetére a rendelet tartogatta még a királyi kegyelem lehetőségét is (R1867, 99. §). (Az angolszász rendszerű büntetőeljárás abból a fikcióból indult ki, hogy tizenkét bölcs és becsületes polgár a tények tekintetében nem tévedhet.) Az esküdtszék teljes szabadságának elve. Az esküdtszék — miként említettük — nem volt kötve semmilyen „holt szabályhoz", in praxi elvben a törvényekhez sem anyagi jogi tekintetben (R1867, 63. §). Mivel ténykérdésben rendes jogorvoslat nem állt rendelkezésre, s mert a felmentő ítélet ellen semmisségi eljárás sem volt kezdeményezhető, mint az esküdtbíráskodás genus proximuma, ezen elv valóban érvényesült is 753 — de szakmailag nem mindig szerencsésen. Az anyagi jogi legalitás (nullum crimen/nulla poena sine lege — scripta, stricta, certa) elve elsődlegesen a kortárs szakirodalmakban fogalmazódott meg: „[...] csak a valódi bűntény annak igazi elkövetőjén fenyíttessék [...] A jogbiztonság csak szabatos törvényeken alapulhat"; ugyanakkor utalt minderre a francia Deklaráció 8. tétele is. Fontos megjegyezni, hogy a büntető anyagi és eljárásjogi elvek akkoriban nem váltak 751 Azt, hogy mi alapján mérlegel és ítél az esküdtszék, jogesettel illusztrálja Gelléri: Válasz. Esküdtszéki eljárásunk tárgyában. JK 1869. november 2. (44. szám) 303-304. p. 752 Réső [9. jz.], 126-130. p. 753 Kacziány [Nándor]: Gyakorlati észrevételek esküdtszékeink körül. VI. rész. JK 1868. augusztus 30. (35. szám) 273. p.
