Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)

ELSŐ RÉSZ - V. FEJEZET: AZ 1891. ÉVI XVII. TC. ÚJ INTÉZMÉNYEI

5. § A TÖRVÉNYSZÉKI ALBÍRÁK ÉS A JÁRÁSBÍRÁK Sok nehézséget és problémát vetett fel korábban a járásbírák és a járásbíróságokhoz rendelt albírák képzettsége. Ugyanis a szokás szerint a fiatal, frissen kinevezett bíró először albíró lett valamely járásbíróságon, azaz tapasztalat nélkül máris egyesbíróként kellett ítélkeznie, s csak jóval később kerülhetett fel a törvényszékre valamely tanácsba. Holott a célszerűség azt kívánta, hogy a kezdő bíró először tanácsba legyen beosztva, s ott gyakorlatot szerezvén, ezután lépjen ki az egyesbírói székbe. A meglévő rendszert tovább fenntartani az igazságszolgáltatás érzékeny kára nélkül nem lehetett. A törvény nem is habozott változtatni. Először is rendelte, hogy az albírákat ezentúl ne azonnal a járásbíróságokhoz, hanem először a törvényszékekhez nevezzék ki, s ott osszák be valamely tanácsba egy évi időtartamra. Ez az újonc bíró számára a tapasztalat megszerzésének lehetőségét, legfőbb iskoláját jelentette. Az így kinevezett bíró székhelyét csak ideiglenesnek tekintették, s a végleges székhelyét csak az egy év eltelte után a járásbírósághoz való kirendelés alkalmával állapították meg. Ekkor értelem szerint egy albírói állás a törvényszéken felszabadult, s oda máris új albírót lehetett kinevezni. A törvényszéket azonban nem „szállhattak meg" az albírák. Ezért szabályul mondották ki, hogy egy törvényszéknél rendszeresített ítélőbírák számának negyed részét az albírák száma nem haladhatta meg. Ugyanakkor a már törvényszékre került albíró a bírói teendők tekintetében a rendes törvényszéki bíróval rendszerint egyenlőnek volt tekintendő. Azonban ez csak valóban rendszerint érvényesült. Semmisség terhe mellett ugyanis tilalmazták, hogy egy tanácsban az albírák többségbe kerüljenek. Azaz egynél többen a törvényszék első fokú tanácsában nem vehettek részt. A fegyelmi és fellebbezési tanácsokból pedig az albíró — mint a pálya noviciátusa — egyenesen ki volt zárva. Magától értetődött, hogy ilyen körülmények között az albíró tanácselnök bíró sem lehetett (37. §). Az így alkalmazott albíró telekkönyvi egyes bíróul sem volt kinevezhető.

670 Érdekes észrevétele adódott Farkas Lajos komáromi törvényszéki bírónak, aki azt javasolta, hogy az albíró kifejezésből az „al" előtagot hagyják el, s inkább ezt az állást is nevezzék bírónak (másodosztályúnak), mivel a megkülönböztetés felesleges, és a jogkereső felek körében zavart kelt. Ugyanis azt a téves képzetet teremthette, mintha lenne főbíró is. Mindezt titulus sine vitulo-fé\e reformnak tekintette volna.

671 Minden esetre örömmel állapította meg a Jogtudományi Közlöny egyik cikkírója, hogy „a bíróképzés lesz a jövőben a bíróságok feladata". Hangsúlyozta, hogy a törvényszékeken kiképzett albírák „nem fognak a törvény labyrintusában tévelyegni, hanem alapos és helyes judiciummal csakhamar megtalálják a helyes utat s nem fognak a felek tudományosabb jogi képviselőinek befolyása alatt állni."

672 670 KHI87-92. XXVI. (1891) 995. szám. 38-40. p. Az előzményekről lásd még: Róth Pál: Jogszolgáltatási reformok. A Jog. 1890. június 15. (24. szám) 217-218. p. 671 Farkas Lajos: A bírói és ügyészi szervezet reformja II. JK 1891. március 20. (12. szám) 91. p. 672 P. I.: Néhány szó a bírák kiképzéséhez. JK 1892. február 19. (8. szám) 63. p.