Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon 1890-1900. Ítélőtáblák, bírói jogviszony, esküdtszék - Dél-Alföldi évszázadok 23. (Szeged, 2006)
ELSŐ RÉSZ - V. FEJEZET: AZ 1891. ÉVI XVII. TC. ÚJ INTÉZMÉNYEI
derítette fel, hogy megalapozott volt-e a panasz. A 3. pont megtorlásra vonatkozó fordulata neuralgikus volt, hiszen a bírói függetlenséget érintette. Ezért volt természetes, hogy ez a jogkör csak a törvények és rendeletek betartásával gyakorolható. Itt a leglényegesebb jogszabály a bírák felelősségre vonásáról szóló 1871. évi VIII. tc. volt. 643 A felügyeleti jog gyakorlásának szabályait az 5-8. szakaszok tartalmazták, amelyek kitértek a felügyelet alatt álló bíróságok ügykezelésének és az alkalmazottak személyes képességeinek megvizsgálására, az iratok betekintésére, az adatok feldolgozására és a panasz elintézésének módjára. 644 Új rendelkezése volt a törvénynek a bíróságok vezetőinek véleménynyilvánítási kötelezettsége. E szerint az igazságügy-miniszter kívánatára törvényhozási, törvénykezési és igazságügyi igazgatási kérdésekben kellett nyilatkozniuk, véleményt, adatokat, felvilágosítást nyújtaniuk. A Kúria és az ítélőtáblák azonban felhívás nélkül is kötelesek voltak a törvényeknek az igazságszolgáltatás körében tapasztalt hiányaira vonatkozó adatokat összegyűjteni. Az indokolás szerint ez azért volt szükséges, mert az említett bíróságok rendelkeztek azzal a képességgel, amely a törvények helyes alkalmazásának ellenőrzéséhez kellett. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az említett felméréseket hét tagú kollégium előtt vitatták meg minden év elején (9-10. §§). A törvény új intézményként a Kúriánál és az ítélőtábláknál meghonosította az elnöki tanácsot, amely az elnök részére véleményadó, esetleg határozó testületként működött (kandidácionális jogot végül nem adtak neki 645 ). Mindez a számos adminisztratív feladat megkönnyítését szolgálta, amelyek érinthették a belügyvitelt, a tanácsbeosztást, a munkafelosztást, a házi ügyrendet, a gazdasági természetű kérdéseket. A tanács legalább öt tagból állott, de a kúriai másodelnök és valamennyi tanácselnök, valamint az ítélőtáblai tanácselnökök mindig részt vettek benne. A kis létszámra való tekintettel a királyi törvényszékeknél hasonló szervet nem létesítettek (11-12. §§). 646 A rendetlenséget, mulasztást vagy késedelmet elkövetett bírót (bírósági alkalmazottat) a felettes felügyeleti szerv rendbírsággal sújthatta. Az ügyviteli és eljárási rendetlenségről a fellebbviteli bíróságoknak a felügyeletet ellátó elnököt azonnal értesíteniük kellett. Az elnök — a kérdés megvizsgálása után — nem csupán a segéd- és kezelőszemélyzettel, de az ítélő bírákkal szemben is alkalmazhatta a rendbírságot. A bírság csakis a súlyosabb jellegű és tisztán ügyviteli természetű rendetlenségek esetében volt alkalmazható. Nem számított fegyelmi jellegű büntetésnek, mivel erkölcsi hatállyal nem bírt, s fegyelmi eljárást a kiszabására nem is folytattak. Az igazságszolgáltatás befolyásmentességének garantálása érdekében e bírságolást csakis felsőbb bíróságok végezhették az alsóbbak irányába. Más — főként kormányzati — szerv a kérdésbe nem szólhatott bele. Ugyanakkor még a bíróságok rendbírságolási joga sem terjedt ki az ügyészségekre, a főügyész pedig bírságolási jogot nem gyakorolhatott. A rendbírság minimumát (1 ft) és maximumát (50 ft) akként állapították meg, hogy az viszonyítva a rendetlenség súlyához és a terhelt járandóságához, arányos 643 KHI87-92. XXVI. (1891) 995. szám. 27-28. p. Vö. Ramazetter Károly. A bírói függetlenség különlegességei bemutatva néhány végzésben, határozatban és ítéletben. Budapest, 1897. 33 p. 644 KHI87-92. XXVI. (1891) 995. szám. 28-31. p. 645 Farkas Lajos: A bírói és ügyészi szervezet reformja III. JK 1891. március 27. (13. szám) 98. p. 646 KHI87-92. XXVI. (1891) 995. szám. 31-32. p.
