Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

V. A TÖRÖK HÓDOLTSÁG KORA (1543-1686)

A város vezetése azonos körből került ki, akik egymással jobbára családi kapcsolatokban álltak. A máig jellegzetes szegedi neveket viselők közül a Móra, Eördögh, Vas, Szűcs nevűek állandóan jelen vannak a tanácsban, illetve főbírói méltóságot viselnek. A törökkori vezető réteg családi kapcsolatait példázza: Móra Ferenc feleségét Siha Katalinnak, Móra Balázsnét Móra Annának, Vas Ferenc nejét pedig Siha Annának hívták. E családok férfiai jobbára a mészáros céh tagjai voltak, ám ők elsősorban nem a húsvágó mesterséget űzték, hanem kereskedéssel foglalkoztak. Gazdagságuk a távolsági marhakereskedelemből származott. Üzleti útjaikon vitték a törökök leveleit, és megmaradásuk érdekében mindkét fél számára kémkedtek mit sem törődve a nemes eszményekkel. Ugyanakkor a tanács a jogfolytonosságot fenntartva használta a királyi városi címet, és leveleire az 1469-ben vésetett kispecsétet nyomta. 5. A VÁROST ÉLTETŐ GAZDASÁGI STRUKTÚRÁK Szeged gazdaságát hagyományosan a kereskedelem éltette, a nagy hasznot pedig ezen belül a távolsági ágazat hozta. A város kereskedelme szinte alig érezte meg az 1542-1543. évi hatalomváltást. A szegedi rév és piac forgalma az 1552. évi visszafoglalási kísérletig ugyanazon a szinten maradt. Utána viszont jelentősen visszaesett, amely egyrészt a lakosság számának csökkenésével, másrészt a kereskedelmi utak irányának megváltozásával magyarázható. Az előbbiről már szóltunk, az utóbbiról most ejtünk néhány szót. Aló. század második harmadáig az Alföld déli része távolsági kereskedelmének a központja Szeged volt. A Temesközből és a Tiszántúl déli részéről a szegedi réven át hajtották a szarvasmarhát saját, valamint a város környékén összevásárolt állatokkal együtt, és vitték a bőrét, a réz mellett a középkori Magyarország legfontosabb exportcikkeit a szeged-báta-pécs-kálmáncsehi-pettau-laibach-velencei útvonalon a kereskedők. Visszafelé pedig külföldi textil- és vasáruk valamint fűszerek érkeztek Dél-Tolna, Baranya és Somogy boraival. A kereskedők között ugyanis ekkor még nem következett be az ágazati szakosodás, azzal kereskedtek, amire szükség volt, és hasznot hozott. A szegediektől Bátán szokták átvenni az „árut" az ottani kereskedők, és hajtották tovább. A Dél-Dunántúlon áthaladó út — amelynek nyomvonala az egykori káliz út mentén haladt — forgalma azonban a 16. század közepétől megszűnt, és kereskedelmi útvonalként azóta sem éledt újra. Az állatokat észak felé hajtották a váci és pesti réven át, illetve az 1570-es évek elején megépült budai hajóhídon keresztül, ami a szegedi forgalmat lecsökkentette. Ugyancsak visszaesett a szegedi réven átszállított két fontos árucikk, a só és a bor forgalma, 1580-ra pedig a vámnaplók bejegyzései szerint szánalmasan visszaesett a posztóforgalom, sőt a korábbi jó minőségű textíliák helyett a durvábbakat szállították át. A szegediek viseletében ez idő tájt kezdett elterjedni a durva abaposztó és a háziipari előállítású daróc, ami a lakosság elszegényedésének biztos jele. Szeged helyzete a 17. században sem változott, Kecskemét, Nagykőrös vagy éppen Mezőtúr jelentőségéhez képest a szegediek részvétele a távolsági kereskedelemben csekély maradt.