Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

V. A TÖRÖK HÓDOLTSÁG KORA (1543-1686)

A külkereskedelmi forgalom visszaesésével szemben a helyi piac élénk, színes forgataga éltette a várost. A piac, amint a középkorban, a rév mellett, a város és a vár közötti térségen állt, ahol a régi szokás szerint minden nap piacoltak. A helyi és környékbeli termelők kínálták itt áruikat: a petrezselymet, tárkonyt és más kerti zöldségféléket, valamint a baromfiak különböző nemeit. Mivel a város a középkor óta gabonából behozatalra szorult, Szeged jó piaca volt a szemes terménynek, amelyet kocsin vagy hajón szállítottak a vásártérre. A vásárok idején tarka forgatag lepte el a piacteret. Az élelmiszer árusok mellett ekkor megjelentek az iparosok, közülük a fapohár készítők és fazekasok mellett bálákban árulták a helyi készítésű kebeke nevű posztót, kést és rövidárut. A szegedi török törvénykönyv szerint hordószám érkezett a bors, fontonként lehetett vásárolni a sáfrányt és a szegfűszeget. Szekérszám érkezett a sajt, élénk forgalmat bonyolított le a halpiac. Árultak továbbá tűzifát, faszenet, szénát, és a piacon állhattak a mészárosok, cipő- és csizmakészítők valamint más mesterek és kereskedők boltjai azaz fabódéi. A környékbeliek itt szerezték be a számukra szükséges cikkeket. A kecskemétiek főképp bor vétele miatt érkeztek Szegedre. A nagykőrösiek selyem öveket, patyolatot, paplanokat, rókabőr béléseket, gyöngyház nyelű késeket, csizmákat és darutollakat szerettek volna beszerezni Szegeden, de itt vásároltak mézet, szárított hagymát és sózott halat is. A szegedi vásárra nemcsak a Duna-Tisza közéről érkeztek, jöttek Debrecenből, a Partiumból sőt Budáról is az „olaszok", azaz raguzai származású kereskedők. Török áruk beszerzésének a reményében látogatták a szegedi vásárt a losonci és rimaszombati kereskedők. A szegedi piacon bonyolódott az egész korszakon át a nyugatról és török földről érkezett, valamint a helyi áruk cseréje. A város lakóinak a mezőgazdaságban a középkorhoz hasonlóan legtöbb hasznot hozó termelő ágazata a szarvasmarha tartás volt. A tenyésztés módja már ugyancsak korábban kialakult. Változás annyi következett be, hogy a szegedi határban a szabadkaihoz hasonlóan megjelentek a lakótanyák, a szállások, amint ezt a Szabadkáról és Szegedről készült korabeli defterek mutatják. Feltehetően a téli állattartó mezei kertek egy részét kezdték állandóan lakni. A 16-17. századi forrásokból összeállítható az a hatalmas pusztabirodalom, amelyen a szegediek szürkemarha gulyáikat tartották. A puszták száma időnként változott, sőt a szegediek akkor, amikor maguk nem tudták pusztáikat teljesen kihasználni, bérbe adtak egyeseket másoknak, például Kecskemét városának. Ugyanakkor, ha állatállományuk nagysága megkívánta, maguk is béreltek másoktól. 1570-ben a város határában és a pusztákon 49 380 darab szarvasmarhát vettek számba. 1642-ben a következő pusztákat bírta a város: Asszonyszállás, Átokháza, Bénihalasa, Bodoglár, Bugac, Csengéié, Csólyos, Alsó- és Felsőkömpöc, Majsa, Mérges, Alsó- és Felső-Monostor, Móricgátja, Üllés és Tájó. A szarvasmarha tartást kiegészítette a juhtenyésztés, amelynek üzemhelyei ugyancsak a pusztákon terültek el. Kondákban nevelkedtek és híztak a disznók. Őket az ártéri erdős vidéken tartották, ahol makkoltatni lehetett. Amint a legelőgazdálkodásban, a szántók megművelésének formájában sem állt elő a korábbiakhoz képest lényeges változás. Bár időközben Szeged kereskedő városból mezőgazdasági jellegű hellyé vált, az alapélelmiszerből, a gabonából továbbra is behozatalra szorult. Borból úgyszintén, jóllehet a 16. század utolsó három évtizedéből