Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)
VII. A POLGÁRI VÁROS
5. A VÁROST ÉLTETŐ GAZDASÁGI STRUKTÚRÁK a) MEZŐGAZGDASÁG Szeged gazdasági életére, bár az sokat változott az évszázadok alatt, egész története alatt bizonyos gazdasági ágak meghatározó szerepe jellemző. Ha végigtekintünk az előző fejezeteken, láthatjuk, a város lakossága számára a mezőgazdaság és a kereskedelem a fő megélhetési forrás. Az ipar mindenkor a település és környéke lakosságát látta el iparcikkekkel. Kivitelre belőlük a neolitikum óta kevés jutott. A 19. század második felében, a polgári társadalom kialakulása idején annyit változott a helyzet, hogy a kisipar mellett Szegeden is megjelentek a gyárak, a malomipar, az élelmiszeres könnyűipar területén, de a gyáralapítások mégsem hozták magukkal a döntő változást, a lakosságból továbbra is több mint kétszer annyian éltek a mezőgazdasági, kereskedelmi és forgalmi tevékenységből mint iparból. Érdekes módon a későbbiekben, a szocialista iparosítás eredményeképp született gyárak csődbe jutása után ma ugyanaz a helyzet a gazdaság tekintetében. Az alapvető struktúra fennmaradt, azon belül azonban korszakunkban döntő változások következtek be. Hogy miként, azt a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem sorrendiségét követve mutatjuk be. Földművelés A 141 ezer holdas szegedi határban a termelés feltételeit mindenkor alapvetően meghatározza a talaj minősége, amely meglehetősen változatos. A Tisza mentét hozzávetőlegesen 5600 hold (Hattyas, Bodon, Újszeged) jó minőségű iszapolt televényes agyagtalaj borítja, amely az ármentesítés után remek feltételeket nyújt a kertgazdálkodáshoz. A várost az egykori belső legelőn (nyomás) kívül Baktótól és Székhalomtól Röszkéig félkaréjban 16 200 holdnyi kiváló termőképességű feketeföldek ölelik, amelyek egy részét (Rókus, Öthalom tájéka) szikes foltok borítják mintegy 2000 hold terjedelemben. A határból 119 ezer holdat különböző minőségű homoktalaj fedi a jó minőségű kevés barna homoktól a szelíd szőke homokon át a sivány buckás homokig, amelyeken az erős szél időnként félelmetes és pusztító homokviharokat kavart, amelyekről Tömörkény István így írt: „...a tanya mellett, a vetéseken a szélkiáltó madár egyre erősebben hallatja szavát. Hirtelen messze vékony hegy emelkedik a homokból, egyre nagyobb, egyre magasabb, nagy zúgás következik, és végigvágtat a tájon a száraz vihar. A gólyafészek leröpül a kémény tetejéről. Nincs levegő, se ég, se föld, csak homok van, szálló, röpülő homok, mely elfog mindent, és betemet mindent. A nyílegyenes táj most dombos, hepehupás. Ahol a búza vetés állott, nagy tágas mélység látszik, ahol pedig az árpa vonult, ott se síkság, se árpa, hanem magas domboldal: a búzavetés dombostul átvándorolt az árpavetésre." A fent leírt talaj formák — közülük a homok viszonyait érzékletes képpel mutatja be az író — magyarázzák, hogy miért szorult minden időkben gabonából behozatalra a város, és miért inkább legeltetéssel hasznosították a nagy határt. Ennek ellenére a korszellemnek megfelelően 1850 és 1913 között 177%-kal nőtt a szántóterület, amely
