Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VII. A POLGÁRI VÁROS

az első világháború előtt 72 904 holdat tett ki. A két világháború közötti időben ez a szám már csak ötezer holddal gyarapodott éppen azért, mert rendkívül gyenge termésátlagokat hozott kalászosokból a Homokság területe. Szegedi sajátosság, hogy a beművelt táj 8-9%-án szőlőt és gyümölcsöt termesztettek. Az előbbi nagy mennyisége talán meglepi e sorok olvasóját. Ez a korszak az, amelyben kialakult városunk vidékének jellegzetes mezőgazdasági struktúrája. Terményei közül messze vitte hírét a paprika, szőlejének és gyümölcs termésének nagy részét azonban a kecskemétiek értékesítették, így az ő hírüket öregbítette. Éppen úgy, mint később a csongrádiak kékfrankosa a bikavér egyik komponenseként az egriek nevét növeli. A gyümölcsök közül majd a két világháború között lesz ismertté az őszibarack, köszönhetően a sajátos talaj és éghajlati viszonyok szerencsés találkozásának. Az adatokból kiderül: a szegedi tájon mindvégig jelentős maradt az állattartás. Az állatokat rideg vagy szilaj, illetve félszilaj tartásmódban nevelték és hizlalták. Az előbbiek egész évben a legelőn maradtak, télire ott fedél nélküli akolt vagy karámot emeltek számukra, az utóbbiakat istállóban teleltették. A ridegtartás lényegében mit sem különbözött a honfoglalás-kori archaikus formától. Az állattenyésztés harmadik formája a szintén régi időktől létezett tanya melletti legeltetés. A birtok méretétől függően egytől öt holdig terjedő saját legelőkön sok állat nevelkedett mindenkor. Az állattenyésztésben egyébként a 20. század közepéig a fajtákat és a tartást tekintve sok ősi forma maradt fenn, ami az alábbiakban kiderül. Mielőtt az állattenyésztés részletesebb, az egyes állatfajokra kiterjedő bemutatásához kezdenénk, valamint az egyes mezőgazdasági ágazatok helyzetét tárgyalnánk, annyit jegyzünk meg, hogy a monarchia időkben megvalósult, kisebb hullámvölgyektől eltekintve egyenletes fejlődést megtörte a világháború. Nemcsak az ipar, a mezőgazdasági termelés mutatói is zuhantak. A világháborút követő versailles-washingtoni békerendszer nyomán a monarchia darabokra szaggatásával szétesett az egységes piac, amely biztos keresletet nyújtott az alföldi és benne a szegedi mezőgazdasági termények számára. Még a világhírnévre szert tett paprika piaca is beszűkült egy időre. Az áruk keresletének hiánya miatt a térség mezőgazdaságának modernizálása, főképp a géppark fejlesztése elmaradt. A lassan magára találó mezőgazdaságot keményen sújtotta az 1929-1933-as gazdasági válság, amin keveset segített például a gabonaexport elősegítésére létrehozott boletta rendszer. A háború előtt megindult fellendülést pedig hamarosan befejezetté tették a hadigazdálkodásból következő nehézségek. Az ismert talajviszonyok miatt Szeged lakossága — mint említettük — a középkor óta búza, illetve, gabona behozatalra szorult, amelyet a Bácska és Bánát területéről szállítottak a városba. Jól mutatják az arányokat a 19. és 20. század fordulójának adatai, amelyek szerint míg a szegedi határban a szántóterület 12 %-át vetették be búzával, addig ez az arány Hódmezővásárhelyen 52% volt. Kenyérgabonaként a homokon őszi rozst vetettek. Tavasszal a rozsvetést szalmával leszórták, majd vastag fatörzsből készült „fogashengörrel" vagy „szalmahengörrel" a földbe nyomták, hogy a vetést megvédjék a szél okozta kártól. Árpából inkább a tavaszit vetették, bár az őszi vetés általában többet hozott. Zabot csak néhány száz holdon termesztettek. Terjedése összefüggésben volt a lótenyésztéssel. Kölest a 19. század utolsó harmadától egyre kevesebbet vetettek. Szerepe a nép élelmezésében (köleskásás hurka, lakodalmi tejbekása) egyre