Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)
VII. A POLGÁRI VÁROS
b) AZ ÁRVÍZI KATASZTRÓFA ÉS AZ ÚJJÁÉPÍTÉS KEZDETEI Széchenyi István még a reformkor idején indította meg a Tisza szabályozásának munkálatait. Nagyszerű tervének kivitelezését az önkényuralom idején folytatták. Az 1860-as évek végére a főbb munkálatokat be is fejezték, a folyót gátak közé szorították. A teljesítmény és annak eredménye óriási volt. A 132 ezer holdas vásárhelyi határból például 76 ezer hold addig vizes, mocsaras és lápos vidék vált mezőgazdasági művelésre alkalmassá. A tájék növény- és állatvilágát átalakító, valamint az emberi életformát befolyásoló változások felett érzett öröm azonban nem volt teljes, ugyanis addig soha nem látott aszályos és nagy árvizekkel érkező évek váltották egymást, mert a gátak közé szorított víz egyrészt nem tudta öntözni a környező vidéket, másrészt az áradások idején a gátak átszakításával fenyegetett. Egy az átlagosnál nagyobb vizet hozó évben, 1879-ben következett be a város elöntése. A csapadékos tél és a korai olvadás következtében hosszan tartó magas vízállás alakult ki a Tiszán. Nehezítette a helyzetet, hogy a víz lefolyását a Duna egyidejű áradása akadályozta. Március 5-én este hét órakor a Dóc határában lévő Petresnél törte át a nagytömegű víz a gátat egy korábbi átvágás kellően nem tömörített helyén, ahol korábban a belvizet vezették vissza. A bezúduló víz a nyílást rohamosan szélesítette, és megkezdte azon öblözet elárasztását, amelyben Szeged fekszik. Az útjában álló régi gátakat, kereszttöltéseket és végül az Alföldi Vasút töltését átszakítva — helyét emlékoszlop jelzi a körgáton — március 12-én éjjel kettő órakor észak felől tört a városra, miután a feltámadt vihar által felkorbácsolt hullámok a töltést száz méter hosszan átszakították. A Makkoserdőnél betört ár előbb Rókust, majd kevéssel később Felsővárost, végül a budapesti országúton átcsapva az Alsóvárost és a Belvárost öntötte el. Az ár elleni védekezés korábban megindult, belőle a helyieken kívül a szomszédos települések lakói is kivették részüket. Sokat segítettek a Temesvárott állomásozó Pulcz Lajos altábornagy — ma utcanév és dombormű őrzi emlékét — által irányított katonai erők, akik többek között a több tízezer ember számára menekülési utat jelentő hajóhidat építették meg a Tiszán. A lakosság a víz betörése előtt megkezdte a város elhagyását, ám sokan házaikban maradtak, akik mentését meg kellett szervezni. A városban rekedtek a téglaházak emeletein, a vár és a Belváros magasabb pontjain, a Nagyállomás és a Tisza töltésén húzták meg magukat a katonaság által felállított sátrakban és barakkokban. Az árvíz 165 emberéletet követelt. A menekülés ütemére jellemző adat, hogy néhány nappal később, március 18-án a 70 ezer főt számláló lakosságból mindössze 12-15 ezer főre becsülték a helyben maradottakat. A város épületeiből, amelyek számát Lechner Lajos 5723-ra, Reizner János 5995-re tette, még tíz százalék sem maradt meg a gyors számbavétel szerint, sőt Lechner Lajos csak 265 fennmaradt házról számol be, amely kevesebb mint a korábbi állomány öt százaléka. A megmaradt épületek elsősorban a 19. században a partosabb helyekre emelt tégla épületek közül kerültek ki, továbbá megmaradt szinte sértetlenül a vár, amelyet azonban 1880-188l-ben lebontottak, miután I. Ferenc József király tégla anyagát a városnak juttatta. A középkor óta álló, többször átépített erődítmény, amely több mint félezer éven át uralkodott a városképen — bontásának szükségességéről máig vitákat kavarva — ezzel örökre eltűnt a város életéből.
