Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VII. A POLGÁRI VÁROS

Amilyen lassan szivárgott vissza a lakosság korábbi életének kényszerből elhagyott színhelyére, és amilyen lassan húzódott vissza a víz elhagyott medrébe, a korabeli gazdasági fellendülésnek köszönhetően állami segítséggel olyan gyorsan megindult a város újjáépítése. E nagyívű munka eredményeképpen urbanisztikai és építészeti szempontból a korabeli Magyarország egyik legmodernebb városa született meg, amely a trianoni Magyarországon a nyugatról érkező idegen számára tágas belvárosával, körútjaival és sugárútjaival Budapest mellett egyedül ad valódi városi hangulatot és benyomást. Az újjáépítés, amelynek jogszabályi keretét gyorsan, még 1879 májusában meghozta az országgyűlés a kisajátításról és a királyi biztos kinevezéséről szóló törvénynyel, a város törökkor utáni történetében a harmadik fényes városépítési korszakot nyitotta meg a 18. század eleji katonai célú majd a 19. század első felében bekövetkezett helyi polgári indíttatású, a klasszicizmus jegyében folyt építkezések után. A királyi biztos Tisza Lajos (1833-1897) — emlékét a kiskörút neve őrzi — volt közmunka- és közlekedésügyi miniszter lett, aki a mellette létrehozott Műszaki Osztály vezetőjévé Lechner Lajost (1833-1897) — emlékét a róla elnevezett tér őrzi —, a nagy urbanisztikai gyakorlattal rendelkező budapesti mérnököt nevezte ki. Az ő személyisége meghatározó volt a város új arculatának kialakításában. Miután a város területét azideig már többször sújtotta árvíz, a legszükségesebbnek tekintették a várost az ár- és belvizek támadásától megóvó gátak, valamint a város területének az 1879. évi árvíz szintjénél magasabbra emelését. Ez utóbbit nevezték a kortársak „eszményi szintnek", amely kifejezés máig él a szegedi köztudatban. Első lépésként a Felső-Tisza-parttól az Alsó-Tisza-partig terjedő mintegy tizenkét kilométer hosszúságú, a várost félkör alakban kerítő töltést építették meg, amelynek koronája átlagosan tíz méterre emelkedett a tiszai vízmérce 0 pontja fölé. Miután a város pusztulása felrázta a közvéleményt és ennek nyomán a kormányzatot, az addiginál erőteljesebben indultak meg az árvízvédelmi munkálatok a Tisza völgyében. Szegedi mintára például körtöltéssel vettek körül számos alföldi várost, például Hódmezővásárhelyt, Békéscsabát és Gyulát. Az új városalaprajzot a korábbi várostérképre vetítve készítették el, és a töltés építésével egy időben kezdték el a körutak kijelölt helyének a feltöltését. A város területének körtöltésen belülre esett részét átlagosan két méterrel magasították, ám nem egyforma mértékben. A kiskörúton belül 4-6 méter a feltöltés mértéke, a két körút között 3-4 méter, míg a nagykörúton kívüli területek fele nem kapott feltöltést, a többi helyen is csak ritkán éri el az a két métert. Ha forgalom mentes időben a Belvárosi hídfő tájékáról a Híd utcán a Mars térig eltekintünk, nagyszerűen elénk tárul a térszint csökkenése. A magánosoknak szintén nem jutott elég pénze telkük feltöltésére, ezért láthatunk városunkban az utcákról betekintve máig oly sok mélyen fekvő udvart. A feltöltés munkálatait — megjegyzésre méltó a neve — a norvég származású budapesti vállalkozó, Gregersen Guilbrand vállalta és 180 nap alatt végezte el. A kiáztatott, elhasznált szegedi talajra az egészséges földet részint Szőreg határából, részint Szentmihályról, valamint a város más határrészeiről vasúton és vízi járművön szállították. Az óriási vállalkozás talán a hollandiai polderek kialakításához hasonlítható. Azóta a szegediek bácskai és bánáti földön járnak-kelnek. Kevés olyan város van fő-