Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VI. AZ ÚJRAFELEMELKEDÉS KORA (1686-1849)

A havibúcsú a szakrális ünnep mellett alkalmat nyújtott rég nem látott rokonokkal ismerősökkel való találkozásra. Az alsóvárosiak házat meszeltek, takarítottak, sütöttek, főztek, várták a vendégeket, akik gyalog, kocsin, később vonattal és busszal jöttek, sőt a Délvidék, a „lántség" népe a századfordulón kereszttel, zöld ággal díszített búcsúhajókon érkezett. A keresztek, egy-egy falu búcsújárói út közben tiszteletüket tették a szent helyeken, templomokban, kápolnák és keresztek előtt, majd megérkezve — amíg létezett — kultikus mosdást végeztek a Csöpörketóban, és ezek után égő gyertyát tartva énekszóval vonultak Mária színe elé, akinek felajánlás- és esedezésképpen oltárára helyezték a viaszbubát, amely kérésüket jelképezte. Az egyes keresztek misét mondattak maguknak a főoltárnál, amelynek költségéhez az otthon maradottak szintén hozzájárultak. Az éjszakát, a búcsú vigiliáját virrasztva-imádkozva töltötték, közben néhány órát szenderegtek a templom kövén vagy környékén (templomalvás), amint ezt más zarándokhelyeken is tették. Az ünnepi nagymisét másnap délelőtt süveges főpap celebrálta. A déli harangszó után következett be az elköszönés, a búcsúsok távozása. A mintegy napig terjedő időt a résztvevők nemcsak lelki vigasz keresésére, hanem testi vigasságra, látogatásokra ugyancsak fölhasználták. A búcsú forgatagában magán ájtatosságra nyújtott lehetőséget a maga helyén már említett Fekete Mária kegy kép, amely Juhász Gyulát versre gyújtotta. Idézzük első szakaszát: „Ősi templom árnyas szögletében századoknak füstje és pora Lassan lepte be, s ő mély sötéten Néz a jövőbe hét tőrrel szívében: Magyarok Nagyasszonya." Amíg Szegedre a havibúcsúra a környék lakói jöttek, a szegediek elsőszámú kegyhelye mintegy kétszáz éven át Radna, azaz Máriaradna volt. Ide zarándokoltak a Radnai Szűzhöz a Tiszántúl, a Bácska-Bánát soknyelvű népével együtt kisasszony napjára (szeptember 8.). A Kármelhegyi Boldogasszonyt ábrázoló kegykép, egyszerű metszet, mégis igézetében tartotta a tájék lakóit, csodatevő erőt tulajdonítottak neki. Az Alföld és a hegyvidék találkozásánál a hegyre épült templom és környéke valóban olyan hely, ahol a ráhangolódó számára jelen van a transzcendencia, amint ez más vallások fő zarándokhelyeiről szintén elmondható. A vallásos turizmus keretében ezért zarándokolnak ma is Rómába, Lourdesba vagy Santiago de Compostela-ba Nagy Szent Jakab sírjához. A szegediek búcsújárása a 18. század első felében kezdődött, a 19. század derekán 4-5 ezren, és a századfordulón egy-egy alkalommal még mindig ezren vettek részt gyalogosan a zarándoklaton — amint Bálint Sándor írja. Elöl mentek a férfiak a búcsúkereszttel, utánuk az asszonyok és lányok. Az öregek, betegek „sátoros kocsin" követték őket. Ide rakták az ünneplő ruhát és a bőséges elemózsiát. így keletkezett a régi, böllért biztató szólás: „Akkora sonkát vágjon, hogy Radnát is mögjárhassuk vele." A tíz napig tartó zarándoklat idején odafelé betértek minden útbaeső templomba, délelőtt inkább imádkozva, délután pedig énekelve haladtak előre. Makón, Csanádpalotán, Pécskán és Aradon hálták el az éjszakát. A rendre a városrészenként választott