Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VI. AZ ÚJRAFELEMELKEDÉS KORA (1686-1849)

4. NÉPESSÉG A települések, köztük a városok történetük során emelkedő és hanyatló korszakokat élnek át. Az ősi Róma, az első európai nagyváros lakóinak száma, amikor ókori fejlődésének csúcspontjára jutott, elérte az egymilliót. A népvándorláskor idején ez a szám ötvenezerre csökkent, majd a 20. században pedig túlszárnyalva minden addigit, elérte a kétmilliót. Szeged városa ismert története során lakosságszámában ekkora ingadozást nem élt át, jóllehet középkori népességének száma a török korban annak hol kétharmadára, hol felére csökkent, sőt a várostromok, hadjárások idején ideiglenesen előfordult ennél jóval kisebb szám is. A korszak, amelyet bemutatunk, ezzel szemben éppen egy, a város fejlődésében és lakosságszámának növekedésében élénk, virágzó képet mutat. A II. József-féle népesség-összeírásig terjedő időben keletkezett különféle listák, amelyeket a kutatók a népességszám megállapításához felhasználnak, elsődlegesen nem a népszámlálás igényével készültek. Fontosak a kutatás számára, de belőlük egyegy település össznépességének csak becsült értéke állapítható meg. Éppen ezért nem lepődhetünk meg azon, hogy e korból még pontos adatokkal nem rendelkezünk. Városunk lakosságának számát Kováts Zoltán, Szeged demográfia történetének írója az 1720-as évek elején 14-17 ezerre becsülte — amelyből a délszláv lakosság 1300 főt, azaz közel tíz százalékot tett ki —, ez a hódoltság végi szegedi lakosságnak több mint kétszerese lehetett. Városunk ebben az időben az Alföldön Debrecent (19-21 ezer lakos) követve a második település a népességszámot tekintve. Messze megelőzi a környező városokat, amelyek közül a legnépesebb, Hódmezővásárhely ötezer lakost számlált. A város magyar lakosságának egy része — amint az alsóvárosi ferences plébánia anyakönyvének névanyaga bizonyítja — a középkor óta folyamatosan élt a városban, tehát őslakos volt. A nagyarányú növekedés azonban nem vezethető le a természetes szaporodásból, jelentős bevándorlásra, illetve vissza vándorlásra került sor a vár és város felszabadulása után. A közeli területekről, a Duna-Tisza közéről, a Jászságból és a Tiszántúlról érkezett a jövevények 70%-a, a Dunántúlról és a Felvidékről közel 10-10%, míg a Temesi Bánságból és Erdélyből 5-5% jött. A külföldiek száma elenyésző ekkor. A század második felében az arányok némiképp megváltoztak, kiegyenlítettebbekké váltak. Belföldről a Duna-Tisza közéről 38%, a Dunántúlról 24%, a Felvidékről 26% érkezett, a Temesi Bánságból, Erdélyből és Horvátországból Szegedre költözők száma 5% alatt maradt. Az ország egyéb vidékeihez hasonlóan e korszakban külföldről, elsősorban német nyelvterületről települtek be nagyon sokan. A polgárjogot nyertek száma, amelyet Kováts Zoltán 218-ra tett, meghaladta a belső migrációban ide érkezettekét. Legtöbben az osztrák örökös tartományokból és a német-római császárságból érkeztek, főképp a vesztfáliai béke (1648) után. Közöttük azonban nemcsak német nyelvűeket, hanem cseheket, morvákat és szlovéneket is találunk. A Szegedre költöző külföldiek sajátossága a más magyar területekre érkezőkkel szemben, hogy a városban nem földművelők, hanem iparosok és kereskedők telepedtek le. Ebben a korban Nyugat-Európa túlnépesedett volt Magyarországhoz képest, ahol a török korban