Blazovich László: Szeged rövid története - Dél-Alföldi évszázadok 21. (Szeged, 2007)

VI. AZ ÚJRAFELEMELKEDÉS KORA (1686-1849)

bár nem csökkent, de nem is növekedett a lakosság száma, ugyanakkor NyugatEurópa területein a termelési technika fejlődésével a népesség száma ugrásszerűen megnőtt. A népfelesleg egy részét a más földrészekre távozók mellett Magyarország újonnan felszabadult területeire költözők vezették le. A két vidék között kialakult lakosság-vákuum lassan ezáltal kiegyenlítődött, a munkáskézre váró föld megtelt lakosokkal. Szeged nemcsak befogadó volt. Az 1770-es évektől lakosságából rajokat bocsátott ki nyugati, keleti és déli irányban közelebbi és távolabbi településekre. Bálint Sándor A szögedi nemzet című munkájának első kötete bőséggel tárgyalja e szegedi „hódítást". Szabó József pedig vizsgálta az egykor kirajzottak utódainak beszélt nyelvi jellemzőit. A közelebb fekvő helyek közül a szőregi uradalom községeibe (Szőreg, Gyála, Térvár, Újszentiván, Újszeged) távoztak, dél felé és nyugatra Martonos, Szabadka, Szentpéter, Jankovác, Szivác és Topolya helységekbe, a Kárász-uradalomba: Horgosra, Szentpéterre és Budzsákra, az Erdődy majd Pallavicini uradalom dohány kertész községeibe: Algyőre, Anyásra, Farkra, Mindszentre, Sövényházára és más helyekre. Mártélyon is megjelentek a szegediek, akik a község katolikus lakosságát adták. A Temesköz távolabb fekvő részeinek számos helye közül Bébát, Csókát, Kikindát, Pádét, Törökkanizsát és Verbicát soroljuk fel. Kelet felé kevesebb helyre költöztek, de megemlíthetjük Földeák nevét. A hatalmas szegedi határ kialakuló tanyavilágát ugyancsak a városból népesítették be. Az alföldi mezővárosok, a közelebbiek közül Hódmezővásárhely, Makó és Szentes is bocsátottak ki rajokat a fenti irányokba, a Délvidék magyar lakossága azonban elsősorban Szegedről toborzódott. A telepesek az egymást követő emberöltők során anyavárosukhoz kötődésüket elvesztették, de a ma élők tudatában és nyelvében szegediségük máig él. A népesség mozgása a 19. század első felében sem állt le. A város lakossága a 18. század során megkétszereződött, és 25-28 ezer között mozgott a 19. század elején. Az újabb duplázódáshoz csak ötven év kellett, ugyanis a lakosságszám 1849-ben majd ötvenezerre rúgott. Mindez nem képzelhető el újabb beköltözések nélkül, amelyekre főképp az 1820-as és az 1840-es évtizedekben került sor, amint a keresztelési anyakönyvekből kiderül. Elsősorban a város katolikus lakossága növekedett, de igen kis létszámban (55, 39) feltűntek az evangélikusok és a reformátusok. Jelentősen nőtt a zsidóság száma, különösen miután a Helytartótanács 1786-ban engedélyezte, hogy polgárjog nélkül ugyan, de letelepedhetnek a szabad királyi városokban. 1828-1829ben számuk 759, az 1848. évi városi összeírás pedig 2040 zsidó lakost mutatott ki. Szinte az egész korabeli Magyarországról és a nevekből következően külföldről érkeztek. A környékről betelepülők közül sokan előzőleg Újszeged mezővárosban laktak. A város lakosságának etnikai képe ezen időszakban nem sokat változott a korábbiakhoz képest. Ekkor már nem növekedett a szerb nemzetiségűek száma. A dalmaták viszont az idők folyamán katolikus vallásuk révén vegyes házasságokat kötve részint beolvadtak a magyarságba, részint elköltöztek a városból. Elsősorban Szabadkára, nemzettársaik körébe, ahol máig jelentős számban élnek. A gyarapodó városból — erejét nagyon jól mutatja — tovább folytatódott a kirajzás. Önálló települést, mint Ferencszállás, Magyarszentmárton, Porgány, Száján és Ürményháza, már keveset hoztak létre, inkább mások, főképp németek és szerbek