Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)

AZ ALFÖLDI MEGYÉK KIALAKULÁSA

hatalmat pogány ősei mintájára, vagyis hogy új igazgatási rendszert kell bevezetnie, amely immár nem közvetlenül az emberek feletti, hanem a — természetesen embereket is magukban foglaló — területek feletti uralmat testesíti meg. Ez ugyan nem helyezte azonnal hatályon kívül a nemzetségi rendszert, amely még egyelőre megfért a területi igazgatás keretében, de István utódai egyre nagyobb súlyt helyeztek az élet minden szférájában (adózásban, általában a terhek megszabásában, a kollektív jogok gyakorlásában, a tanúskodásban) a szomszédsági viszonyokra. A nomádok letelepedését követően az együtt élők közössége egyre kevésbé felelt meg a vérségi kötelékeken felépült nagycsaládnak, nemzetségnek. István tehát amikor a közigazgatást német sugallatra — erről az új intézmény frank-német alapú latin terminológiája tanúskodik — megteremtette, területi alapú intézményt ültetett el magyar talajba, oda, ahol eddig a vérségi (rokonsági) elv érvényesült. A területi rendszer bevezetése szolgáltatta annak biztosítékát, hogy az állam a területi intézmények élére állított idegenekkel — családi kapcsolatoktól immár nem befolyásolva, érzelmektől mentesen — végrehajtassa saját akaratát. A területi alapú intézmény vezetője (az ispán) ugyanis már semmi közösséget nem érzett alávetettjei iránt (szemben a vérrokonai fölött álló nagycsaládfővel vagy nemzetségfővel), az ispán a királytól függött, őt kellett kiszolgálnia. A területi elv alkalmazását még egy körülmény írta elő kötelezően, ez pedig az egyházszervezés újbóli nagy ütemű beindulása volt 996-ot közvetlenül követően. A Kárpát-medence nyugati területeit a 970-es évek első felében már érte egy jelentős nyugati keresztény hatás, ekkor vette fel a kereszténységet Géza fejedelem, a Dunántúlon nyugati (latin) rítusú térítő püspökség létesült. A kezdeti lendület azonban a 970es évek közepét követően alábbhagyott, s mintegy húszéves szünet után, Gizella és István házasságát követően fokozódott. Talán még Géza életében jött létre az első, immár székhelyhez kötött magyar püspöki egyházmegye, a veszprémi. Az alapításnak (illetve a veszprémi székesegyháznak) Gizellához, az első magyar királynéhoz kapcsolása kézenfekvő, hiszen utóbb a királynékat és Veszprémet szoros szálak kötötték össze (Veszprém afféle királynéi székhely volt, a királynékat a veszprémi püspök koronázta stb.). Hamarosan újabb egyházmegyék alakultak, egyelőre még csak az ország nyugati részén (hiszen a 11. század elejéig a Kárpát-medencének csak ez a része tartozott az Árpádok — Géza, majd István — tényleges fennhatósága alá). Mindenesetre az a nyugat-európai kútfő, amely egyedül adott kortársként hírt István királlyá koronázásáról, azt írta: III. Ottó „császár kegyéből és biztatására Henriknek, a bajorok hercegének a sógora, Vajk, miután országában püspöki székesegyházakat állított fel, koronát és áldást kapott". Nemcsak azt tudjuk meg innen, hogy Vajkot (ez a név István pogány neve volt) Henrik, a majdani német-római császár sógoraként tartották számon német területen, hanem azt is, hogy már 1000-1001. évi koronázása előtt legalább két püspöki egyházmegye létesült Vajk országában, azaz a Kárpát-medence nyugati részén, ellenkező esetben a forrásszöveg nem használta volna a székesegyház szót többes számban. Nos, az állandó székhellyel rendelkező egyházmegyék — szemben a térítő püspökségekkel — már pontosan körülhatárolt területre terjedtek ki, maguk is egyértelműen területi intézmények voltak. A szigorú elhatárolódást követelték meg a plébániák felügyeletével összefüggő egyházigazgatási, valamint anyagi (tizedszedéssel kapcsolatos) szempontok. István az egyházmegyék és a közigazgatási funkciót betöltő