Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)

AZ ALFÖLDI MEGYÉK KIALAKULÁSA

megyék (vármegyék) szervezését gyakorlatilag egyetlen kezdeményezéssel végezte. A gyér adatok ellenére is rendre kimutatható, hogy az egyházmegyék és a vármegyék területileg megfeleltek egymásnak, vagy úgy, hogy egy egyházmegye területén több vármegye létesült, s ez esetben a vármegye és az egyházmegye főesperessége esett egybe, vagy úgy, hogy az életre hívott püspökség területén egyetlen vármegye alakult. Az Alföldön — mint hamarosan kitérek rá — mindkét eset megtalálható. Az alföldi megyék kialakulását tehát a térség egyházmegyéinek létrejöttével együtt kell majd tárgyalni. A megye kialakulásának elengedhetetlenül fontos feltétele volt a vár. Megyének (a vár megyéjének) azt a területet tekintjük, amelynek — nem földrajzi, hanem — igazgatási központjában a vár állt, és a vár körüli vidék alkotta a várnak a határát (szláv eredetű szóval megyéjét), azt a térséget, amelyre a várnak mint adminisztratív központnak a fennhatósága kiterjedt. A megye önmagába visszatérő vonal által határolt terület, amelyen belül található a vár. A várban székelt a közigazgatás vezetője, az ispán. A megye (illetve az ispán) joghatósága eredetileg az e vonalon belül fekvő valamennyi népelemre kiterjedt, később azonban egyre számosabban mentességet szereztek az ispán fennhatósága alól (egyháziak, városok, magánosok). A megyék összeértek, egymással közös határt alkottak, Maga a vármegye szó — miként a nyelvészeti szakirodalom nevezi — tapadásos szóhatár-eltolódással jött létre. Az eredeti megnevezés feltehetően — Bihar példáján kísérve végig a változást — Bihar vár megyéje volt, ebből alakult a Biharvár megye, majd a Bihar vármegye (ez utóbbi lépcsőben következett be a tulajdonképpeni szóhatár-eltolódás), végül — amikor már a vár elvesztette jelentőségét a megyében — a vármegye szó megyére egyszerűsödött. E vármegyén belül a területek túlnyomó része a király tulajdona volt. Ez az alapvető különbségek egyike a 11. század eleji német grófság és a Szent István kori vármegye között, ott ugyanis már magángrófságok voltak, itt pedig a megyére teljesen a királyi túlsúly nyomta rá bélyegét. A király e birtokok egy részét közvetlenül a várhoz kapcsolta, s várbirtoknak tekintette (a megye területének egyéb más királyi tulajdonú ingatlanai udvarházak, a királyi család tagjai stb. igényeit elégítették ki). E várbirtokok, vagyis egy meghatározott várhoz kapcsolt ingatlanok nem csupán e várnak a megyéjében helyezkedhettek el, hanem más várak megyéjében is. Továbbra is Bihar példájánál maradva: a bihari vár földjei döntő többségükben Bihar vármegyében feküdtek, de volt néhány Zaránd vármegyében is. Ami mármost rendkívüli módon érdekessé tette ezt a képletet, az az volt, hogy a Zarándban található bihari várbirtokok felett nem a területileg illetékes zarándi ispán, hanem a „tulajdonos", azaz a bihari ispán rendelkezett fennhatósággal. (A „tulajdonos" szó azért kellett idézőjelbe tennem, hogy így hívjam fel a figyelmet arra: itt nem egyetlen bihari ispán, hanem a király kegyéből létesített és betöltött bihari ispáni tiszt mindenkori viselője „tulajdonáról" van szó, a végső és valóságos tulajdonos a király, illetve a bihari vár.) A területiség elvét tehát keresztezte a tulajdonlási elv. A várhoz kapcsolt birtokok külön szervezetet alkottak, ezt nevezhetjük várispánságnak. Az elnevezés magyar neve (ha egyáltalán volt) a latin forrásanyagban nem maradt ránk, latinul comitatusmk nevezték. Szinte napjainkig tartó bizonytalanság előidézőjévé vált, hogy a latin iratok a vármegyét is comitatusnak hívták, terminológiai