Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)

AZ ALFÖLDI MEGYÉK KIALAKULÁSA

AZ ALFÖLDI MEGYÉK KIALAKULÁSA Mára már megdőlt az a hajdani elképzelés, hogy az Alföld jobbára vagy teljesen lakatlan lett volna a magyar honfoglalás idején. Mind több régészeti lelet mutatja, hogy ebben a térségben nemcsak pislákolt, hanem lobogott az élet lángja a 9. század végén, amikor a magyarok kelet felől, a besenyőktől űzve behatoltak ide. Az egyre pontosabban értelmezett, bár kevés számú írott források annak a lehetőségét is megadják, hogy az itt lakókat néven nevezhessük. Az Alföld északi részén avarok, délebbi részén bolgárok és morvák laktak. Az avarok és a bolgárok (bolgár-törökök) valamilyen török nyelvet beszéltek, a morvák pedig szláv nyelvet. Valószínű, hogy az egész térségben — tehát az avarok és a bolgárok mellett — szlávok is éltek, sőt ők lehettek számarányukat tekintve a legnépesebbek. Ezt részint onnan tudjuk, hogy csak nagyon kevés török eredetű helynév maradt ránk, viszont annál több a szlávból megfejthető. Ez arra mutat, hogy az avarok nagy része már elszlávosodott a magyar honfoglalás korára, a bolgárok is török nyelvüket éppen ezekben az évtizedekben cserélték fel a szlávra. Sajnos, az Alföldről — szemben a Dunántúllal — a magyar honfoglalás előtti időből egyetlen helynevet sem ismerünk. A Dunántúlon, a frank uralom következtében, a frankok által képviselt fejlett írásbeliségnek megfelelően, oklevelek és más írott források maradtak fenn a 9. századból, amelyek pannóniai hely- és vízneveket hagyományoztak ránk. Az Alföld a 9. században nem egyetlen államiság hatósugarába tartozott, egyes részein bolgár és talán morva fennhatóság érvényesült, ezek írásbelisége azonban nem érte el a frankok által képviselt szintet. Ez a magyarázata annak, hogy az Alföldről egyetlen oklevél sem szól a magyar honfoglalás századából, a 9. századi etnikai állapotokra csak bonyolult eljárások, elsősorban nyelvészeti vizsgálódások eredményeképpen következtethetünk. Az Alföld nagy vagy nagyobb folyóinak (Duna, Tisza, Szamos, Körös, Maros, Temes) neve kivétel nélkül szláv közvetítéssel került a magyarba, a kisebbek közül közvetlenül szláv eredetű a Zagyva, a Galga, a Tárna, a Kraszna, a Kurca, a Mosztonga, a Berzava. A ma is élő alföldi vízneveknek csak számra és vízhozamra (nagyságra) nézve kisebbik része magyar eredetű (mint pl. a Hortobágy, a Berettyó, a középkori Omsó-ér, azaz a mai Ér, a Vajas, a Szárazár, a Kórógy, a középkori Harangod, vagyis a mai Aranka). Törökre visszavezethető víznév igen ritka az Alföldön (a középkori Krassó, azaz a mai Karas, valamint talán a Tápió tartozik ide). Általában az a tapasztalat, hogy minél kisebb egy vízfolyás, annál nagyobb a valószínűsége neve magyar eredetének. Ez azt mutatja, hogy a nagyobb folyók nevét a magyarok a szlávoktól kölcsönözték, vagy éppen az elnevezést megalkotó szlávoktól vették át, a helyi jelentőségű ereket, időszakos patakocskákat, kisebb folyókat pedig maguk nevezték el. Bizonyosra vehető, hogy az Alföld helynévanyagának szláv köznévi eredetű része szintén visszavezethető a 9. századra, ilyen pl. a 'fe-