Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)

A DÉL-ALFÖLD TÖRTÉNETI HELYE A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON

Dél-Alföld között népességbeli, végső fokon életmódot érintő különbségekre vezethetők vissza. A vármegye- (várispánsági) szervezet erősen elnagyolt, nagy területeket átfogó volta a Dél-Alföldön azzal van összefüggésben, hogy a ritka népsűrűség nem igényelt tagoltabb állami intézményrendszert, s ugyancsak a kisszámú népesség számlájára írandó, hogy az nem tudott a területet gazdagon behálózó egyházi testületeket eltartani. A nyugat-magyarországi és a dél-alföldi különbségek gazdasági alapja eleve arra vezethető vissza, hogy a Dunántúlon, legalábbis a terület nagyobbik részén, nem lehetett nomád életmódot folytatni, akik itt szálltak meg (a magyarok által itt talált őslakosok), vagy akik ide húzódtak a 10. század második felében (a kalandozó hadjáratok lezárulta után a nomadizálásból már megélni képtelen magyarok), eleve nem folytattak nagy állattartást, vagy kénytelenek voltak felhagyni azzal. Itt már a honfoglaláskor álltak szilárd határú falvak, amelyek mellé a 10. század második felétől a letelepedett, földművelő életmódra áttérő magyarok falvai sorakoztak. Ezzel szemben a Dél-Alföldön a hosszú évtizedeken át tartó, de mind szűkebb térre korlátozódó nomadizálás nem kímélte az őslakosok esetleg itt meglevő falvait, vagyis települési értelemben a Dél-Alföld sokkal kedvezőtlenebb pozícióból startolt. Nagyon jól tükröződik ez a régészetileg jobban kutatott területek esetében. A Szarvas, Szentes, Orosháza, Hódmezővásárhely, Makó határában elvégzett vizsgálatok sokkal (kétszer-négyszer) több szállás, emberi lakóhely nyomát derítették fel, mint ahány falut az írott források alapján ismerünk. Bizonyára igaza van Blazovich Lászlónak, aki azt feltételezte, hogy ezek ideiglenes állattenyésztő (vagy állattartó) falvak, illetve szállások lehettek, „amelyek lakói jóval mobilisabb életet éltek a földművelőknél". Mivel ilyen mozgó településekkel a Kisalföld mellett csak a Nagyalföldön számolhatunk, egészen bizonyosra vehető, hogy a 11-12. század fordulója törvényeiben a falvak (szállások) elvándorlására vonatkozó híradások térségünkre (is) érvényesek. Szent László király egyik, 1092ben hozott törvénycikke arról intézkedik: mi történjék akkor, ha a falvak oly messze eltávolodtak kerületük templomától, hogy oda már nem tudnak elmenni? Ez egyértelműen tanúskodik a telephelyek, szállások mozgásáról. S hogy itt nem földműves közösségek mozogtak kis körzetben, hanem az elmozdulás nagyállattartással van kapcsolatban, azt ugyanezen évben hozott másik törvénycikk támasztja alá. Eszerint „azok a püspökök, akik a más püspökség területén [világra jött] állatok után kapnak tizedet, [a tized] negyed részét engedjék át a maguk püspökségében lakó papoknak" (Szilágyi Loránd fordítása). Ez azt jelenti, hogy az állataikat terelő nomádok nem voltak tekintettel az egyházmegyei határokra, hanem a friss legelőket keresve sűrűn lépték át a püspökségek határait. Mindenesetre ha ezt törvényben kellett rögzíteni, nem elszórt és főleg nem kevés számú embert érintő jelenség lehetett ez. Kálmán király szintén intette a falvakat, hogy amelyekben templom van, attól távolabbra ne menjenek. A Dél-Alföldön tehát még a 11-12. század fordulóján is élt a nomadizmus, így közvetlen és a térségre érvényes történelmi előképei mutathatók ki Idríszí azon idézett megjegyzésének, hogy Nagyolaszi lakóira még a 12. század közepén is „leginkább a nomád életmód a jellemző". A régi élethez való szívós ragaszkodásnak fontos példája, hogy amikor már a Kárpát-medence nagy részén gyökeret vert a kereszténység, 1046-ban a békési Vata vezetésével robbant ki pogány felkelés, fia, Janus még az 1060-as évek ele-