Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)

A DÉL-ALFÖLD TÖRTÉNETI HELYE A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON

jén is pogány jósnőkkel vétette körül magát. Az sem véletlen, hogy — elszórt ismeretek alapján — a Tiszántúlon élt legtovább a kifejezetten pogány hitvilágra jellemző lovastemetkezés szokása. Mindenesetre az országban a 13. század elejétől „új szelek" kezdtek fújdogálni. Elmúltak azok az idők, amikor Abu-Hámid még leírhatta a keresztény magyar uralkodóról, II. Gézáról, hogy „ez a király volt az, aki szembeszállva a keresztény papokkal, engedélyezte az ágyasokat [a muszlimok számára], ez a király szereti a muszlimokat". A magyarországi mohamedánok a 13. század elejét követően gyakorlatilag eltűntek a hazai forrásanyagból, beolvadtak a keresztény magyarságba. Úgyszintén frontális támadás indult 1200 után a keleti kereszténység (az ortodoxia) magyarországi hídfőállásai, a bazilita kolostorok ellen. Ezzel egy időben — a nyugati hatások élénkülésének félreismerhetetlen jegyeiként — olyan változások kezdődtek, amelyek megásták a keleties berendezkedések és életforma sírját. Legkorábban 1214-ben fordul elő Magyarországon, az ország nyugati peremén a jobbágytelek, amelynek nyugati import voltát ekkor előforduló német lechnu (azaz Lehen) neve is jelzi. Több évtizedig tartott, amíg a jobbágytelek intézménye eljutott a keleti országrészekbe. Sajnos, nem tudom megmondani, hogy a Dél-Alföldön mi a jobbágytelek feltűnésének dátuma, de roppant valószínűnek tartom, hogy évtizedekkel 1214 utáni évszámot fognak majd megállapítani a későbbi regionális kutatások. Nem szabad, hogy megtévesszen bennünket: a szorosan politikai intézmények, amelyek nem kötődtek szigorúan gazdasági feltételekhez, gyorsabban utat találtak kelet felé. így pl. a nemesi megye meglétére mutató első adatok (térségünkben Bodrog és Zaránd esetében) a 13. század végéről valók, lényegében egykorúak a legkorábban nemesi jellegű arcélt kapó nyugati és északnyugati megyék adataival. Egészen más azonban a helyzet a gazdasággal összefüggő területeken. A már említett jobbágytelek mellett a város és a vár példája említhető ennek bizonyságául. A városon itt már a nyugat-európai értelemben vett, kézműveseket és kereskedőket tömörítő, a kiváltságok bizonyos, nem csekély szintjéig eljutott népességkoncentrációt kell értenünk, amely a legtöbb szempontból egészen más, mint a keleties bazárváros. Ennek a városnak a megteremtésénél döntő szerepe van a hospes nevet viselő társadalmi csoportnak, amely eredendően idegen (német, olasz, vallon) eredetű, de utóbb már a szabadságokhoz jutó magyarországi népcsoportokat is jelölte. Általában nem azok az — Idríszí szerint — urbanizált, civilizált, igen gazdag és virágzó városok lettek a következő évszázadok nyugatias értelemben vett városfejlődésének meghatározói, amelyek keleties bazárvárosok voltak. Többségük a 13. század közepe után teljességgel elvesztette jelentőségét, a városképződésben új erővonalak váltak meghatározókká. Az egész Nagyalföld városfejlődésében kivételezett hely illeti meg Szegedet. Az újabb kutatások szerint hospes-\áváltsága, amely a városiasodás alapját vetette meg, 1242-1247 közti időből való. Kubinyi András mutatott rá arra, hogy 1272-ig a Zágráb-Somogy-Székesfehérvár-Pest-Felső-Tisza-vonaltól délkeletre (amelybe az Alföld egész területe beletartozik) csak két kiváltságolt településről tudunk: Szegedről és Valkóról. Ez utóbbi azonban kívül esik vizsgált régiónkon, mivel a Szerémség északnyugati csücskében van. Mint Kubinyi írta: „Szeged kedvező földrajzi helyzete miatt egy szokatlanul nagy kiterjedésű városmentes körzetben az egyetlen, jogi érte-