Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)
A DÉL-ALFÖLD TÖRTÉNETI HELYE A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON
muzulmán hitű népességről tett említést, akik bizonnyal jórészt a Szerémségben éltek. Ha magam nem is gondolnék arra, hogy Magyarország egésze a 11-12. század folyamán a keleti gazdasági világ része volt, de azt nehezen lehetne tagadni, hogy a keleti kapcsolatok és befolyás itt éreztette a legtovább hatását. A 13. század első felén túl azonban aligha. Ebben az értelemben a Dél-Alföld korai (10-12. századi) története egy, a Kárpát-medence nyugati részétől eltérő fejlődési utat reprezentál, olyan állapotot, viszonyrendszert azonban, amely — Idríszínél tükröződő látványos virágzása ellenére — nem biztosítja a szerves továbbfejlődés lehetőségét, azaz zsákutca. Magyarország további sorsát, jövőjét ugyanis nem az a — keleties indíttatású — hatásrendszer szabta meg, amelyből a Dél-Alföld évszázadok óta bizonyos mennyiségben és nem is a legrosszabb minőségben részesült, hanem egy, földrajzi értelemben ellentétes irányból érkező áramlat. A 10. század végétől kezdve ugyanis egyre erőteljesebben jelen voltak a Kárpát-medencében azok az impulzusok, amelyek nyugati (nyugat-európai) értékeket és berendezkedést közvetítettek. Ezek számos területen, az élet több szférájában jelentkeztek, s mivel közvetlen átvételük színhelye az ország nyugati része volt, ez a tény összességében azt a geopolitikai helyzetet tette rendező elvvé, hogy a Dél-Alföld - távol esvén az e hatásokat befogadó és kelet felé közvetítő nyugat-magyarországi régiótól — eleve szekunder (másodlagos) szerepre kényszerült, perifériává vált, ahová a nyugati vívmányok csak bizonyos késéssel és némileg torzult formájukban jutottak el. Korlátlan érvényesülésüknek nem csupán a földrajzi távolság szabott gátat, hanem az a körülmény is, hogy ide azok nem légüres térbe érkeztek, hanem egy más modell szerint funkcionáló, idegen világban kellett utat törniük, nyilván nem kis objektív és szubjektív ellenállás mellett. Hogy milyen horderejű kérdésekről van szó, és mekkora volt a Dél-Alföld késése az új berendezkedés indulásának pillanatától kezdve Nyugat-Magyarországhoz képest, azt néhány mozzanat felvillantásával illusztrálom, előre bocsátva, hogy a politikai változások gyorsabban futottak végig az országon, mint a sok feltételhez között gazdaságiak. Szent Istvánt 1000/100l-ben királlyá koronázták, az új évezred első évtizedének végén a Kárpát-medence nyugati részén már négy egyházmegye létezett (a veszprémi, az esztergomi, a győri és a pécsi), addig térségünkben mindössze egy, a Duna melletti központtal rendelkező (tehát a kisugárzási központhoz legközelebb eső) kalocsai. A Dél-Alföld tiszántúli részére kiterjedő csanádi püspökség (élén Szent Gellért püspökkel) csak 1030-ban létesült, azt követően, hogy 1028 táján Szent István serege leverte az ottani törzsi vezetőt, Ajtonyt. Az első király uralkodásának végén a Dunántúlon és a Nyugat-Felvidéken már 15 vármegyével (illetve várispánsággal) számolhatunk, addig a Dél-Alföldön csak néggyel-öttel (Bodrog, Bács, Csongrád, Csanád és talán Zaránd megyével). Elég egy pillantást vetni egy olyan térképre, amely a 11. század végi bencés monostorokat tünteti fel, a nyugat-magyarországi és a dél-alföldi állapot közti eltérés szembeötlő. Az ország nyugati felén ekkor már tucatnyi monostor állt, a DélAlföldön legfeljebb Csolt- és Szermonostor (az erdélyi só szállításának útvonalán fekvő, Maros menti kolostorlánc kiépülésének és elsődleges hovatartozásának kérdése megoldásra váró kutatási probléma). A világi egyházszervezet, a kolostorhálózat és a közigazgatás számokban megmutatkozó markáns eltérései Nyugat-Magyarország és a
