Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)

A DÉL-ALFÖLD TÖRTÉNETI HELYE A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON

gok között. Itt kenyér helyett lágy lepényt ettek, de ebben sem bővelkedtek. Szeged városának csak egy utcája van, mely — nekem úgy látszott — körülbelül egy mérföldnyi hosszú lehetett. Nagy bőség van itt mindenféle élelemből, különösképpen halból, melyből nagyobbakat semmilyen más folyóból nem láttam kifogni. Itt egy nagy darués túzokpiacot láttam. Ezeket a madarakat itt szokásosan vadásszák, de tisztátalanul készítik el és fogyasztják. Ágy kevés van, és amelyek itt vannak, visszataszítók. Szalmán, széllel felfújt bőrzsákokon alszanak, amelyek ember hosszúságúak. Ebben a városban bőségesen vannak eladó lovak, és érdekes látvány, ahogyan ezeket zabolázzák és szelídítik, mert mindannyiuk vad. És mondták nekem, hogy itt három- vagy négyezer eladó lovat is lehetne találni, nagyon olcsón, mert tíz magyar forintért nagyon szép lovat lehet kapni. A ferenceseknek elég szép templomuk van, ahol részt vettem az istentiszteletükön, melyet egy kissé magyaros módon tartanak. A császár [Zsigmond magyar király — K. Gy.], mondták nekem, ezt a várost egy püspöknek adományozta, kit láttam itt, és aki magas erkölcsiségű embernek tűnt föl előttem. Útra keltem az említett Szegedről, és azután egy nevű városba érkeztem. Onnan Pestre jöttem, mely a Duna mellett terül el szemben Budával. Eddig nagyon jó és sík földet láttam, ahol bőségesen találhatók ménesek, melyekben a lovak minden időben, mint a vadállatok, a mezőkön élnek. Innen van az, hogy annyi van belőlük a piacon" (Palásti László fordítása). Természetesen e négy forrás, amely fél évezredet ölel át, nem alkalmas önmagában messzemenő következtetések levonására, de a legfontosabb kérdés felvetését lehetővé teszi. A 10. század közepére utaló forrás egy tisztán nomád népről szól a Duna mentén, amely — mint más forrásokból tudjuk — nagyállattartással foglalkozott, lovat tartott, életének központi eleme a lovak legeltetése, friss legelőre hajtása és itatása volt. Ali. század elejére vonatkozó híradás ezzel teljesen egyezően Ajtony gazdagságát számtalan lovával és juhával magyarázta; a latin szövegben előforduló pecora ugyanis leginkább ezt az állatot jelenti. Márpedig a ló mellett éppen a juh a nomád állattartás másik fontos állata. A 12. századi kútfő egy erősen urbanizált régiót mutat, amelyet gazdagság, jólét, bőség jellemez, majd a 15. századi útleírás — végső kicsengését tekintve — inkább a 10., 11. és nem a 12. századi híradáshoz áll közelebb, főleg akkor, amikor a mindennapi viszonyok (szállás, higiénia) kezdetleges állapotairól, a lovak nagy bőségéről és szilajon tartásáról szól. Mennyire csábító lenne egy olyan fejlődési sémát megrajzolni, hogy a magyarság gyorsan levetkezte a 10. és a 11. század első felében őt jellemző nomád jegyeit, s a 12. század közepére konszolidált, civilizált állapotok közé jutott, sőt éppen az ország délkeleti peremére (Bács és Keve városába) került át a magyarországi városiasodás központja, itt találhatók a legurbanizáltabb városok, itt a legnagyobb a gazdagság, itt a legtöbb a majorság. A magyarországi fejlődés élvonalát tehát a 12. század közepén éppen a Dél-Alföld jelentette. Nyilván az e térséget kiváltképpen sújtó 1241-1242. évi tatárjárás vetette vissza e régiót, és eredményezte archaikus vonásokat mutató ismérveit a 15. század közepe táján. Majd a török éppen ekkortájt történő, végzetes következményekkel járó megjelenése a térségben elvágta a felemelkedés minden lehetőségét. Egy efféle fejlődésrajzzal szemben igen komoly ellenvetések tehetők, még akkor is, ha egy-két eleme igaz lehet. így pl. tudjuk: a tatárok a 13. század közepén olyan pusztítást végeztek térségünkben, hogy rö-