Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)

A DÉL-ALFÖLD TÖRTÉNETI HELYE A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON

viddel utóbb a lakatlanná vált területekre telepítette vissza IV. Béla király a nomád kunokat, akik — a honfoglaló magyarokhoz hasonlóan — éppen e tájon tudták folytatni nagyállattartó gazdálkodásukat. A kulcskérdés nyilván az, hogy miként ítélkezzünk a 12. század közepi forrásról, Idríszí híradásáról, amelyben az ott ábrázolt életmód és mindennapi viszonyok nem folytatói a 10. század közepi és a 11. század eleji, valamint nem előzményei a 15. század közepi állapotoknak. Alapvetőnek kell tartanunk, hogy arab szerzőnek döntően araboktól származó információi nyertek itt megörökítést. (A 10. század közepi forrás idézett hírét is arab történetíró vetette papírra, de ott a tájékoztatást Hispániában fogságba esett magyar kalandozó harcosok nyújtották.) A keleti történetírói hagyományokhoz — amelyekkel a magyar történet vonatkozásában legkiteljesedettebb formában az oszmán-török krónikásoknál találkozunk — a túlzások, az aránytévesztések szervesen hozzátartoznak. Amikor az Idríszível azonos időben, tehát a 12. század közepén alkotott, de Magyarországon éveket eltöltött, szintén arab Abu-Hámid arról írt, hogy a Magyarországon található összesen 78 város „mindegyike olyan, mint Iszfahán vagy Bagdad, és iszonyatos bőség és jólét uralkodik mindenütt" (Iványi Tamás fordítása), akkor nem csupán a mértéktelen túlzásra találunk jó példát, hanem a dolog nyitjához is közelebb kerülünk. Feltétlenül vaskos aránytévesztés a 12. század közepi Magyarország 78 városát (valójában döntően földvár köré létesült települését, váralját) a mesés Kelet olyan városaihoz hasonlítani, mint Iszfahán vagy Bagdad. (Bagdad a Tigris folyó mellett a mai Irak, Iszfahán pedig ettől keletre, a Kaszpi-tengertől délre, a mai Irán területén fekszik.) Ám az, hogy a magyarországi városok láttán az arab utazónak éppen Iszfahán és Bagdad jutott az eszébe, világosan jelzi: keleti szemmel tekintett a kárpát-medencei városokra, azokkal látta azonos gyökerűnek. A magyar történeti szakirodalomban elsőként Fügedi Erik mutatott rá arra, hogy Magyarországon a 1112. században olyan települések jöttek létre, „amelyeket ázsiai (nomád) típusú városoknak kell tekintenünk". Fügedi a Kazár Birodalom fővárosát, a Volga menti Itilt említette példaként, ahol piacok, mecsetek és fürdők voltak, a lakosság mind vallási, mind foglalkozási szempontból erőteljesen megoszlott, s a nomád életmód kétségtelen bizonyítékaként „a városlakók egy része tavasszal elhagyta lakhelyét, és csak ősszel tért oda vissza". De említhette volna a valószínűleg a hajdani Itil helyén létesült új várost, Szakszint is, amelynek házai Abu-Hámid szerint nagyok, „sokféle kereskedőnép és idegen él" ott, „számuk megszámlálhatatlanul sok, több ezerre tehető..., vannak mecsetek". Szakszin jellegére éles fényt vet az arab utazó azon megjegyzése, hogy a fentebb említett házak voltaképpen „nagy kupolához hasonló, nemezzel borított sátrak". Roppant valószínű, hogy a 12. század közepe magyarországi városai (kivált a dél-alföldiek) Bagdadhoz és Iszfahánhoz hasonló (csak azoknál sokkal kisebb) bazárvárosok, sátorvárosok voltak, ahol hallatlanul élénk kereskedelmi tevékenység zajlott, a keleti világ megannyi nációja jelent itt meg adni-venni. Fügedi arra is felhívta a figyelmet, hogy a magyarság jó ideig a Kárpát-medencébe való átköltözés ellenére is „annak a gazdasági körnek része maradt, amelyhez a honfoglalás előtt tartozott, azaz annak a kelet-, illetve délkelet-európai körnek, melynek központjai akkoriban Bizánc és Kijev voltak", még távolabb pedig az arab bazárvárosok. Zsoldos Attila Idríszí le-