Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 20. (Szeged, 2003)

CSONGRÁD MEGYE

be venni, hanem a telepek ásatásának tanúságait. Sajnos, a csongrádi térségben, de egész Magyarországon is igen kevés telepásatás folyt az elmúlt évtizedekben, ezeknek pedig (ha csak nem keltezi pénz vagy kerámia megbízhatóan a leleteket) az időrendje bizonytalan. A Csongrádhoz közeli Felgyőn hosszabb időn át folyt régészeti feltárások olyan telep képét vetítik elénk, amelyet árkok szabdaltak, ezek állatokat keríthettek be. A telep korai szakaszában az ásató régész sátor (jurta) nyomait figyelte meg. A felgyői ásatások tehát bizonyos pontokon nem mondanak ellent az arab forrás tudósításának. Hogy a nagyállattartás a 10. században meghatározó jelentőségű lehetett, azt a magyarok nagyszámú lóval lebonyolított kalandozó hadjáratai bizonyítják. A csongrádi térség 10. századi sírjai elsősorban — a terület földrajzi helyzetéből természetesnek tűnő — bizánci kapcsolatokat tükröznek. Bizonyos tárgyak a déli irányú kalandozások eredményeképpen juthattak a Tisza vidékére, mások viszont kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhetik itteni felbukkanásukat. A kereszténység ismeretére mutató leletek (keresztek) is elsősorban a Bizánccal fennálló kapcsolatokat sejtetik. A csongrádi térségben a 10. században tehát nagyállattartó, elsősorban délkelet felé, Bizánc irányában kalandozó, a letelepültségnek csak bizonyos szintjére eljutó magyar — és mellette lassan a magyarba beolvadó szláv — népesség élt. A téli időszakot a magyarság már rendszeresen egyazon helyen töltötte (ez a téli szállás lett a később kialakuló, állandó határú falu csírája), de nyáron — ha nem vett részt éppen zsákmányszerző hadjáratban — különböző közeli és kevésbé közeli legelőkre hajtotta állatállományát, a friss fű nyomát követve. A téli szállásokon a helyben maradó népesség már földművelést folytatott (ez elsősorban az asszonyokra és az öregekre maradt), ám igazán „férfias" elfoglaltságnak a hadakozás és a legelő váltó nagyállattartás (mindenekelőtt a lótartás) számított. A honfoglalást követő letelepedés törzsenként történt, a magyarok az egész 10. század folyamán törzsi kötelékben éltek. Sajnos, semmi biztos támpontunk nincs a tekintetben, hogy a magyarok hét (illetve a kabarok hozzájuk csatlakozott egy) törzse miként szállta meg a Kárpát-medencét. E téren valójában csak ingatag és még ingatagabb feltevések kockáztathatok meg. Ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy a nomád népek esetében a fejedelmi (vezér-) törzs a szállásterület központi, védett részét, magvát foglalta el, úgy talán nem egészen alaptalan arra gondolnunk, hogy az Árpádtól leszármazó fejedelmi törzs a Dunántúl keleti felére és a Duna-Tisza közére terjeszthette ki fennhatóságát, annak keleti határa a Tisza széles ártérrel kísért medre volt. A tiszántúli rész vonatkozásában csak a 11. század első felére vonatkozó információnk van. Eszerint a Maros alsó folyása mentén Ajtony fejedelem rendelkezett teljhatalommal, akit bár a latin forrás princepsnek (fejedelemnek, főembernek) nevez, bízvást törzsfőnek tekinthetünk. Róla megtudjuk azt, hogy hatalmat bitorolt a magyar király Maros folyón leúsztatott sója fölött, s e folyó révhelyein egészen a Tiszáig vámosokat és őröket állított. E tudósításból azt olvashatjuk ki, hogy törzsi uralmi területének nyugati határa a Tisza vonalán húzódott. A Tisza nehezen átjárható volta alátámasztja azt a feltételezést, hogy a folyó két partja még a 11. század első évtizedeiben is két eltérő hatalmi csoportosulás között oszlott meg, a nyugati részen a fejedelem, majd a király országolt, míg a keleti részen Ajtony (illetve a 10. században vélhetően annak elődje) gyakorolt hatalmat. Ajtony egyébként nem csupán a történelmi körülmé-