Milenko Palić: Visszaemlékezés a világháború éveire 1941-1945 - Dél-Alföldi évszázadok 19. (Szeged, 2003)
VISSZAEMLÉKEZÉS A VILÁGHÁBORÚ ÉVEIRE (1941-1945)
Az egész csapat ragyogott az elégedettségtől. A rezesbanda zenéjére masírozva hagytuk el a tábort a zöld ágakkal a tiszteletünkre földíszített főkapun át. Emberi szempárok ezrei kísértek utunkon, melyeknek gazdái továbbra is szögesdróttal körül kerítve, őrök között voltak kénytelenek élni. A vasútállomásra a városon keresztül vonultunk ki, melynek utcáin rengeteg em ber gyűlt össze, de az állomásra is sokan kijöttek, hogy lássák az elutazásunkat. Ott azonban nem volt lehetőségünk beszédbe elegyedni a helyiekkel, akik ezt láthatóan igényelték volna. A vagonokba való beszállás előtt Iszajijev százados még egyszer hozzánk fordult, s az utazáshoz adott utasításokat. Külön felhívta a figyelmünket arra, hogy megállás esetén ne távolodjunk el a szerelvénytől, főleg éjszaka ne, mert könnyen kirabolhat nak, s mezítelenre vetkőztethetnek bennünket. Ismét kifejtette, hogy immár szabad emberként utazunk, s a tíz fegyveres katonából álló kíséret csak a jugoszláv határig való eljutásunkat biztosítja. Azután beszálltunk a vagonokba — tehervagonok voltak ezek is, de priccsekkel felszerelve az alváshoz. 2530 ember került egyegy vagonba (?). A mellénk kirendelt stáb egy külön vagonban utazott a számunkra összekészített, néhány napra elegendő élelemmel — kenyér konzervek és más hasonlók, köztük néhány zsák cukor is volt. Az út során élelmiszerben tényleg nem szenvedtünk hiányt. A vonatunk Jugoszlávia felé a mozdony egy hosszú és erős füttyének kíséretében indult el, melyet az állomás peronján zenélő rezesbanda próbált túljátszani. Iszajijev százados az állomáson maradt, és a tekintetével követett bennünket addig, amíg az utolsó vagon is el nem tűnt a távolban. A körülményekhez képest, melyek között fogságunk első napjaiban és heteiben éltünk, nem is remélhettük, hogy mindez ilyen ünnepélyesen fog véget érni. Mi voltunk az elsők, akik a foksányi fogolytábort szabad emberként hagyhatták el. Az utazás kellemes volt, szép tájakon át robogtunk: Moldván, Oláhországon, 88 Transzilvánián (Erdélyen). A plotesti olajmezők mellett is elhaladtunk, ezt a fúrótor nyok és egyéb létesítmények látványa alapján gondoltuk. Bukarest mellett is voltunk, de a városba nem tértünk be. Temesvárott viszont a vonat bent állt meg az állomáson. Ott a helybeli szerbek nagy számban vonultak ki, hogy üdvözölhessenek bennünket. Egy egész órán át beszélgettünk velük. Július 3án (?) Zsombolyánál (?) léptük át a románjugoszláv határt és hamarosan megérkeztünk Kikindára. Ott a lakosok szintén nagy tömege vonult ki a tiszteletünkre. Itt véget is ért a mi közös vonatozásunk. A helyi katonai hatóság vett át bennünket. Amikor a vonat fogadásánál észrevet ték, hogy még mindig van néhány zsák cukor a vagonokban, mondták, hogy az egész városnak nincs ekkora cukorkészlete. Mi a maradék élelemmel egyetemben mindezt nagylelkűen a városnak ajándékoztuk. Egy iskolában szállásoltak el bennünket. Más nap sor került a hivatalos fogadásunkra is. Okmányokat kaptunk, amelyekkel a szüle tési, vagy a lakóhelyünkre szabadon folytathattuk tovább az utat. így már délelőtt 11 Románia.
