Milenko Palić: Visszaemlékezés a világháború éveire 1941-1945 - Dél-Alföldi évszázadok 19. (Szeged, 2003)
VISSZAEMLÉKEZÉS A VILÁGHÁBORÚ ÉVEIRE (1941-1945)
Drvar doktor mellett még néhány közülünk való tiszt került a figyelem közép pontjába, főként olyanok, akik eredeti szakmájuk szerint orvosok, tanítók vagy tisztvi selők voltak, de még operaénekes, nagybirtokos és hajóskapitány is akadt közöttük. A higiéniai feltételek nagyon rosszak voltak, alig volt számunkra elegendő víz — csak mosdásra, heti egy fürdésre, ivásra, főzésre, és a padló felmosására jutott. A lat rinák és piszoárok máshol, a lakóbarakkoktól távol lettek felállítva. A ruházatunk is igen szegényes volt — vegyesen alkották polgári és katonai (né met és magyar) darabok, mivel eredeti ruháinkat elvették. A szabók azonban egykettő re civillé alakították a katonai egyenruhákat. A tiszti szabó (aki Drvar doktornak dol gozott) egy szintén bácsföldvári magyar, bizonyos Üveges Géza volt. Nem tudom, hogy keveredett közénk, munkások közé. Mi mindenesetre Staklarevic vezetéknéven (stakloüveg) tartottuk nyilván, nehogy átvezényeljék máshová magyar származása mi att. Nagyon jó szabó volt és nagyon sok munkája lett nálunk. Az ellenőrzésekkor el tüntettük a szerszámait, nehogy az oroszok elvegyék és megszűnjék az a jó kis mű hely. Más jó iparosok is akadtak közöttünk — leginkább a borbélyokat övezte megbe csülés. Az élelmezés nem volt valami jó — többségében rossz minőségű alapanyagokból főtt (hamisgulyás)levest, esetleg kását vagy más szemes gabonából készült ételt kap tunk. Húst soha. A kenyér alacsony tápértékű és rossz ízű volt — isten tudja miből ké szítették? Mégis, amikor az épületből, ahol készült, áthozták a tábor területére, szá munkra leírhatatlan élményt jelentett az illata, hisz jó ideje nem jutottunk tisztességes ételhez (én Nagykátán ettem rendesen utoljára). A tábor területén az egészségügyi ellátás és az elsősegély szolgálat is meg volt szervezve — volt rendelő és kórház, de mivel kevés gyógyszer állt a rendelkezésünk re, mindez alacsony színvonalat jelentett. A kórházban sokan haldokoltak, többnyire németek, de magyarok is. Ennek alapvető oka az élelmezés elégtelensége volt. S ők a táboron kívülről nem számíthattak ellátásra. Mi, jugoszlávok is ki voltunk téve egy időszakban a tömeges elpusztulás veszélyének, de hamarosan sikerült kiegészíteni élelmiszerforrásainkat (erről majd még bővebben is szó fog esni), s így megmenekül tünk a betegségek és a haldoklás elől. Azt hiszem közülünk végül senki sem esett ál dozatául a körülményeknek. Én a többieknél sokkal nagyobb mértékben rá voltam szorulva az egészségügyi szolgáltatásokra — a rendelőre és a kórházra is. Még ha nem is voltak megfelelő gyógyszerek, rajtam tudtak segíteni. Az elégtelen étkezés miatt vagy 250 kelés volt a testemen, aztán rühös is lettem, s viszkettem tetőtől talpig. A saját véremmel kezeltek — levették tőlem, majd injekció formájában visszajuttatták a szervezetembe — más gyógyszer nem állt rendelkezésünkre. Még a rühre sem volt megfelelő kenőcs. így 14 napot kellett a kórházban töltenem, de igyekeztem minél előbb kikerülni onnan, mivel bent egymás után haltak meg a foglyok. Csodával határos módon az állapotom javulni kezdett — talán a pihenés, de lehet, hogy az első tavaszi napok eljövetele tette meg a hatását. így, szerencsémre, visszaengedtek a táborba, ahol a régi társaságban hamaro san felépültem, mivel megkezdődött az élelmiszernek a városból való becsempészése a táborba. Ez döntőnek bizonyult az én végső, bár korántsem könnyű gyógyulásomban. A betegeskedésem 1945 januárjától márciusáig tartott.
