Milenko Palić: Visszaemlékezés a világháború éveire 1941-1945 - Dél-Alföldi évszázadok 19. (Szeged, 2003)
VISSZAEMLÉKEZÉS A VILÁGHÁBORÚ ÉVEIRE (1941-1945)
OROSZ FOGSÁGBAN 194445BEN Aszódtól keletre mintegy negyed órán át kellett gyalogolnunk árkombokron (ker teken és szántóföldeken) át. Mindezt végig golyózápor közepette. Mi eleinte mindig az ellenkező oldalra rántottuk a fejünket, mint amerről a golyó érkezése hallatszott. A bennünket kísérő orosz katona azonban azt mondta, hogy csak nyugodtan lépkedjünk, ne kapkodjuk a fejünket, hisz annak semmi értelme, mivel ezek ún. dumdum golyók, amely előbb csapódnak be, semmint hallani lehet őket. A kritikus zónán áthaladva sze rencsére egy ilyen golyó sem talált el bennünket. A parancsnokság jó távol volt a falutól. Egy nemesi kúriában lehetett felállítva, hiszen az épület nagy volt, emeletes, árkádos, tornya is volt. Be se kellett lépnünk, mivel kinn állt előtte a Vörös Hadsereg egyik tisztje. Tipikus orosz férfi — fekete, magas, daliás termetű... A minket kísérő katona (minden formaság, vigyázzállás és hi vatalos hanghordozás nélkül) közölte vele, hogy a faluban talált ránk, s hogy jugoszlá vok vagyunk (jugoszlavcov) kényszermunkások a magyaroknál (vengera), s magunk akartunk fogságba kerülni. A tiszt jól szemügyre vett bennünket, majd váltott velünk néhány szót. Előbb hozzám fordult — „Kak csornij ti malagyec!" 82 Majd azt kérdezte, hogy mi a nevünk, honnan valók és hány évesek vagyunk, s mit kerestünk ezen a vidéken. Oroszul kér dezett, mi pedig szerbül válaszoltunk. Kihasználva lezserségüket, mellyel a találko záskor és a beszélgetés során fogadtak bennünket, kifejeztük abbéli vágyunkat és szán dékunkat, hogy mielőbb szeretnénk fegyverrel a kezünkben, az ő oldalukon bekapcso lódni a fasiszták elleni harcba. Erre azt felelte, hogy arra még van idő, de ha szükség lesz ránk, nem fognak rólunk megfeledkezni, aztán újra a katonához fordult (Andrju sához?) mondván, hogy vezessen be bennünket a faluba, és kelet felé mutatott, nem Aszód irányába. Tőlünk a „Zdrasztujtye malagyci, daszvidanya!" 83 szavakkal búcsú zott el. Andrjusa Nagykátára vitt bennünket. Elszállásolt egy házba, ahol már volt né hány másik orosz. Mi voltunk az egyedüli hadifoglyok. De senki sem őrzött bennün ket. Déltájban a háziak, az oroszokkal való pálinkázgatást követően, leöltek egy disz nót, így már az este beállta előtt mindannyian sült húst, májat, meg orjalevest ettünk. Bor is akadt. Este a meleg szobában még sokáig beszélgettünk. Az oroszok a falujuk ról, az otthoni életről, meg a háborúról meséltek. Kérdezték: hogy tudjuke, hol van a Szovjetunió. Ki az a Sztálin, kikkel és kik ellen folyik a háború. Sokat ittak, és cso dálkoztak, hogy nem tudjuk tartani velük a tempót. így telt 1944 novemberének 19. napja — a mi (két jugoszláv) első napunk az orosz fogságban. Nagykátán mindössze kéthárom napot maradtunk, aztán szekéren átvittek ben nünket a szomszédos Jászberénybe. Kb.: „Miért vagy fekete, fiú?" — a szerző haja színére vonatkozott a kérdés. „Szervusztok, fiúk, viszontlátásra!"
